Nemrég ismertem meg. A folyóparton sétáltunk és ő azt kérdezte tőlem, ha választhatnék, melyik két állat lennék? Nem gondolkoztam. Úgy már nem ugyanolyan. - Fehér cápa és kölyökmacska- vágtam rá. Fehér cápa azért, hogy túléljem ezt a fekete fehér világot. Kölyökmacska, mert a lelkem puha. Lágy, akár a nyári szellő. Erőtlenül meleg. Ami épp csak odébb tessékeli az álmosan napozó faleveleket a járdán. De ezt az erőtlen melegséget, ami védtelen és pőre, nem lehet halandók kezébe adni. Csak széthordják, szétkapkodják. - Ki vagy te?- kérdezte.
Lehunyom a szemem és máshol vagyok. Pipacsokkal tarkított mezőn, végtelenbe futó, fakó piros látomásban sétálok. Azt hiszem hazaérek. A mező közepén hatalmas fekete kockát látok, melynek felszínén sok apró négyzet kapaszkodik egymásba. Hosszú fekete lépcső vezet fel rajta. A tetejéről látni a horizonton lebukó és elmerülő pipacshullámokat. Arcom megérinti az ismerős nyári szellő. Ugyanaz, amely bennem él. Ugyanúgy erőtlenül puha. Talán ez az utolsó napom itt. Talán ma legyőzöm a halandók iránti felelősségem és hazatérek. Leszármazottakra vadászni fárasztóan hálátlan küldetés.
Háború zajlik. A lelkedért. A benned rejlő energia és információ forrásért. A tested csupán porhüvely, edény. Üresen tátongó, elhagyatott bálterem opálosan poros, bedeszkázott ablakokkal. Megtörnek, igába hajtanak, és az utolsó csepp erőt is kiszívják belőled. A tömegek halálra vannak ítélve. Még mozogsz. Dolgozol. Ellátod a családod. Pedig már réges-régen halott vagy.
Felállok. Még egyszer végigfuttatom tekintetem a pipacsmezőn. A horizonton. Vihar készülődik. A nyári szellő üvöltő szelek hátán kap szárnyra. Tovarepül és magával viszi minden álmom. Lesétálok a lépcsőn a fekete kocka pedig szertefoszlik mögöttem.
Istenek és istennők sarja vagyok. Vezér, aki harcba hívja minden hűséges katonáját, hogy harcoljon mellette a halandók lelkéért.
Lehunyom a szemem és máshol vagyok. Pipacsokkal tarkított mezőn, végtelenbe futó, fakó piros látomásban sétálok. Azt hiszem hazaérek. A mező közepén hatalmas fekete kockát látok, melynek felszínén sok apró négyzet kapaszkodik egymásba. Hosszú fekete lépcső vezet fel rajta. A tetejéről látni a horizonton lebukó és elmerülő pipacshullámokat. Arcom megérinti az ismerős nyári szellő. Ugyanaz, amely bennem él. Ugyanúgy erőtlenül puha. Talán ez az utolsó napom itt. Talán ma legyőzöm a halandók iránti felelősségem és hazatérek. Leszármazottakra vadászni fárasztóan hálátlan küldetés.
Háború zajlik. A lelkedért. A benned rejlő energia és információ forrásért. A tested csupán porhüvely, edény. Üresen tátongó, elhagyatott bálterem opálosan poros, bedeszkázott ablakokkal. Megtörnek, igába hajtanak, és az utolsó csepp erőt is kiszívják belőled. A tömegek halálra vannak ítélve. Még mozogsz. Dolgozol. Ellátod a családod. Pedig már réges-régen halott vagy.
Felállok. Még egyszer végigfuttatom tekintetem a pipacsmezőn. A horizonton. Vihar készülődik. A nyári szellő üvöltő szelek hátán kap szárnyra. Tovarepül és magával viszi minden álmom. Lesétálok a lépcsőn a fekete kocka pedig szertefoszlik mögöttem.
Istenek és istennők sarja vagyok. Vezér, aki harcba hívja minden hűséges katonáját, hogy harcoljon mellette a halandók lelkéért.
Túlélni a kíméletlen harcokat, s megőrizni a halálos veszélyek fenyegette gyengédséget. És egyúttal versenyben maradni a kárhozatba vihetők lelkéért. Mi más lehet az isteni utódok nemes feladata? Szépen megírtad ezt, kedves Kinga, gratulálok.
VálaszTörlésKöszönöm. :)
Törlés