Herendi Judit: Vándor

Ködös szürke, néma alkonyatkor,
Ha alszik a csend, s a kékbegy se szól,        
Poros utakon, hóban és sárban,  
Napsütötte bércen, szivárványban.  
Fagyban, dérben, jeges árban,
Hûs erdõnek völgyzugában.

Vándor! – bakancsodat vedd fel újra !
Köpönyeged terítsd a válladra,      
S tiéd lesz majd a végtelen messzesége,      
Hófödte hegyek vakító fehérsége,                  
… és tiéd a napnak minden ragyogása,        
A szelíd szellõk szárnyaló suttogása.          
De tiéd a múlt is... és annak minden árnya,    
Éjfekete éjben… a csillagok hullása.              

Ásítozó, zsenge pirkadatkor,                          
Ha berkenye nyílik, - s poszáta szól,              
Törékeny, gyenge fûszálak közt lépegetve,      
Ha nap süt lassan… ha hideg van, sietve…  
Bandukolva …,– mácsonya és zsályaszirmok között,        
Megpihenve gondolatban, fodros felhõk fölött.              

Vándor! – akkor…ha majd bakancsodat felveszed újra,  
És köpönyeged felteríted megfáradt hátadra,              
Tiéd az odvas fákba búvó méhek zümmögése,              
S a búzaföldek táncainak minden rezdülése,              
És tiéd a jövőnek,-  sejtelmesen szép varázsa,          
Az azúrkék tótükrének, ezüstös csillogása.  
                         
Vándor! – bakancsodat vedd fel újra !
Köpönyeged terítsd fel válladra !      
Ne gondolj se búval, és ne gondolj haraggal,
Indulj el az úton… -  töretlen akarattal !


Kép: Gyász Attila A vándor című festmémnye