Bige Szabolcs: Munkatársak /Gyárfás történet/

Jól sikerült horgászás után nekifogtunk megpucolni a halakat. Az utóbbi időben ezt a szokást vezettük be, így nem kell otthon mocskolódni. A mai zsákmány egy három kiló körüli nyurgaponty, két nagyobbacska kárász, s egy jó araszos keszeg. A horgásztanyát ügyesen berendezték halpucoláshoz alkalmas mindenfélével – asztal, folyóvíz, lefolyóvályú, kaparók, kések. Mialatt serényen dolgoztunk Gyárfás történeteivel szórakoztatott.

- Járjon a kezetek! Nekem addig jár a szám!  - szellemeskedett, de azért ő is kivette a részét a munkából. 

Íme, itt van Gyárfás története szóról szóra, ahogy ő mesélte:

„Addig idétlenkedtek a munkatársaim, míg magam álltam neki megszövegezni a jelentést.

- Icu, hova mész éppen most, amikor le akarom diktálni a szöveget? 

- Nézd, Matild ott ül a gépnél. Diktáld neki. Alig várja, hogy dolgozhasson neked. Veled. El kell mennem a doktorhoz. Mostanra adott időpontot.

- Beteg vagy?

- Szinte …

- Mi van?

- Terhes vagyok, s lehet éppen tőled!

: No, no. Ennek utána kell nézni.

- Nincs mit utána nézni, mert csak veled voltam akkor. De ne izgulj, megbeszéltem a doktorral a műtétet.

- Állj, állj, állj! Ha tőlem van, gondolom én is beleszólhatok a sorsába. Nem?

- Mondtam, ne izgulj!

- Ne menj elvétetni. Tartsd meg! Érted? Tartsd meg! 

- Te bolond vagy! – kiáltotta és zokogva az asztalra borult.

A másik szobából a munkatársak mindent láttak, de semmit nem hallottak. Így hát találgattak.

- Ez kirúgja! Kirúgja, mert el akar menni! – suttogta egyikük.

- Szadista állat! – toldta hozzá egy másik.

- Szegény, már megy is…

Meglepődve néztem a zokogó lányt, s nem értettem, mi történt hirtelen.

- Nyugodj meg!

- Hogy nyugodjak meg, mikor itt áll előttem a férfi, aki nem arra kér, hogy tétessem el a gyereket, hanem azért könyörög, hogy tartsam meg, és közben egy másik asszony férje, s én meg egy másik ember felesége vagyok. Kész őrület!

- Ne sírj, kitalálunk valamit, hogy …

- Azt találjuk ki, hogy én most elmegyek, és ide vissza többé nem jövök. És ne közeledj hozzám, ha azt akarod, hogy megszüljem ezt a gyereket! 

Ezek után a szavak után lehajtott fejjel kilépett az irodából és senkihez sem szólva elment.

Nem is találkoztunk, csak tova jó fél év múlva. Igazából nem is vele, hanem Gézával, a férjével, aki vadásztársam volt már jó pár éve. Így aztán nem volt okom meglepődni, mikor felkért, legyek születendő gyermekének a keresztapja.

- Megtisztelsz! Megbeszélem a feleségemmel, biztosan ő is örül a felkérésednek.

- Gondolom. Hiszen jó barátnők.

Na, még csak ez kellett nekem. Vajon mióta barátnők, és mit mesélnek egymásnak – rólam?

A vége mégis az lett, hogy mi vállaltuk a komaságot. A két asszony jól megértette egymást, s nekem nem maradt beleszólásom - nem is mertem! Azért rázott a hideg, ha a közelgő eseményre gondoltam, hiszen egy keresztelő nem csak annyiból áll, hogy odaállsz a pap elé és bólogatsz, hanem utána megvendégelik a boldog szülők a rokonokat, barátokat, akik jelenlétükkel megtisztelték a szertartást.  Így is történt. Ekkor láttam meg először a gyermeket. A fiamat! Borzasztó zavart lettem, szerettem volna odarohanni és az ölembe venni, de mégis csak álltam a feleségem mellett, mint a cövek, s oda se néztem. Válaszoltam a pap kérdéseire, meghallgattam a mondanivalóját, aláírtam, amit kellett és kioldalogtam az udvarra. Feleségem utánam jött, s kérdezte, mi bajom van, miért vagyok ilyen undok, udvariatlan.

- Unalmas ceremónia – motyogtam.

- Te vagy egy unalmas alak! Szedd össze magad és gratulálj a boldog szülőknek!

De hát én vagyok a boldog szülő! Én … boldog? Ettől a gondolattól, még az a kicsi nyugalmam is odalett, pedig az sem volt több egy mákszemnél. Mit csináljak? Hogy csináljam? 

- Gyere, nem illik küllőférezni! – karolt belém a feleségem, s ezzel eldöntötte a kérdést.

Szépen, engedelmesen bementem a többiek közzé a terembe, és leültem a helyemre, az asztal végén, szemben a szülőkkel. Mint keresztapától elvárták, hogy mondjak pár szót. S én mondtam is. Ölembe vettem a kisdedet és felmutattam a társaságnak.

- Mátyás névre kereszteltük e gyermeket, viselje nagy királyunk nevét, de én most egy másik Mátyásról akarok szólani. Jégtörő Mátyásról. Tamási Áron Jégtörő Mátyásáról. Ennek a jeles gyermeknek a keresztelőjéről mondanék pár okos szót. Az édesapja, hogy örök életére emlékezetessé tegye a keresztelőt azt tette, hogy hozatott egy fürösztő teknőt, s azt teletöltötte borral. Ebbe merítve keresztelte meg a fiát. Eme kisdeddel is járjunk el hasonlóan. Hozzatok ide egy képzeletbeli medencét, s töltsétek teli a szeretet borával. Ebbe merítsük bele, hogy a család óvó szeretete vegye körül, s kísérje végig életén keresztül!

Ezennel átnyújtottam a babát a keresztanyjának, azaz a feleségemnek, ő pedig beletette az anyukája féltő karjába. 

Amíg beszéltem, figyeltem a többiek meghatódottságát, s Icu szemeinek gyanús csillogását.  Könnycseppek csillogtak benne, s mikor a visszakapta kisgyermekét, ki is buggyantak, s lecsordulva a kisbaba orcáján kötöttek ki. Mélységesen meghatódtam – a gyermekhez szóló szavaim könnyet fakasztottak az anyja szeméből, mely a kisdedre visszahullt. Tökéletes keresztelő!

- Helyrejöttél kicsit? – fogott karon hazafelé menet a feleségem.

- Persze, persze! – bizonygattam a nyilvánvalót. 

- Mi volt a bajod? Most már elmondod?

- Elég faramuci helyzet. Tudod, hogy a munkatársam, a beosztottam volt a barátnőd, s miattam kellett kilépjen.

- Tudok róla. Elmondták a munkatársaid, s azt is, hogy milyen durván kirúgtad valami apró hiba miatt.

- Hogy? …