M. Fehérvári Judit: Margón túli sorok

 

https://issuu.com/norton69/docs/partium_2021-ny_r

már nem hiszek a csodákban

Isten eltervezte hogy beavatkozik

a teremtésbe ha látja hogy elrontotta

a virágok illatát a felhők színeit a sugárhajtás

és az atombomba irányvesztett zuhanásait

és mégis csoda hogy élünk hátunk mögött

vírussal fertőzött keresztek előttünk a sima

föld sírásókra várva mert lesznek elveszettek

és túlélők vagyunk mind akik ma tesszük a

dolgunk vásárlunk, főzünk, takarítunk, s

készülünk a napra mikor majd értünk is eljönnek

fekete dobozba tesznek hogy hazataláljunk végre

a félelmek nélküli világba ahol nincsen internet és

a televízió sem azt sugallja hogy védd magad

mert életben maradhatsz ha viseled a maszkot és

szurkáltatod magad amíg csak e bolygó a hazád

hogy ne érjen utol téged is a modernkori pestis

és elbujdoshatnék anzixokat festenék a két

kezemmel ami valódi csoda volna mert nem

ismerem a festékeket és azt sem tudom sovány

arcokat rajzolnék-e mint Csontváry vagy reneszánsz

puttókat próbálnék formázni a parti homok freskóit

megörökítve mert mindenben ott bujkál a kép

csak előhívni nem tudom mert bántja már hályogos szemeim a sötét

 

 

az életrajzomat halálok írják

kik föntről nézik agonizáló napjaim

gyermekem férjem szúleim s minden felmenőm

így ha kimerészkedek néha a tengerre és vitorlát bontok

nincsen már célom merre és meddig suhanjak

ezért csak a csillagok vezetnek a hajóm szárnyai

engedelmesen követik útjaik és a mentőmellénnyel

kormányzok mert nem tudom a széllel futunk-e versenyt

és van-e egyáltalán kormányom vagy csak elképzelem

hogy kapitány vagyok hiszen bolondnak már nem

nézhet senki mert a világ számomra kiürült

a sírok mögül senki sem szól rám hogy nem

jól merülök majd a víz alá ha búvárkodni akarok

 

 

a kincset szeretném újra megörökíteni ami

enyém volt s egyetlen így kapaszkodom a

megneméretettségembe fejem fölött a sirályok

ma hófehérek nem úgy mint mikor a szeméttelepen

láttam őket potyázni és megtaláltam közben a kormányt is

meg az árbóc alatti síneket szegény Attila jut eszembe

és ezerkilencszázharminchét de az idő elrohant mellettünk

ő ott maradt én pedig még mindig itt vagyok kétezerhuszonegyben

és egyetlen gyermekem lassan öt esztendeje halott

 

 

akkor agyhártyagyulladást kapott sok fiatal

de senki sem figyelmeztetett arra hogy egyetlen

oltással védve van az ember egy darabig

talán Kosztolányi írta le legjobban az öt évet és a fegyházat

meg a klausztrofóbiát és elgondolom néha milyen szerencsés is

vagyok rácsok vannak az ablakaimon az ajtóm hét ponton zár

az életemből ami  még maradt elrobog mellettem néha csak  számlák hegyei

figyelmeztetnek a hónapok múlására és a hó hiánya ha kinézek az ablakon

ilyenkor angyalszárnyakat növesztek s elképzelem hogy újra

a teremtés része vagyok és nem az elbukottak közé tartozom

mert nincs mit tenni bele kell nyugodni sorsodba fiam mondta Antoine aki

valaha az apám volt és tüdejének minden vérét kiköpve a hajópadlóra                         

szenderült át a másvilágra de ennek is huszonnyolc éve már

 

ott tartottam hogy öt esztendeje még volt aki anyának szólított

de egy vörhenyes nyári napon belesétált a halálba és azóta árva

vagyok minden nap ott lóg a kötél a nyakamban és nem értem

micsoda tréfa áldozata vagyok mert ismét földhöz vágott a karmám

álságos dolog ez hiszen csak én értem és elmagyarázni másnak

nem tudom és nem is akarom milyen kakaskukorékoláskor lefeküdni

s várni mikor strázsálnak fejem fölött újra a csillagok és lógatnak

kötéllétrát de mászni hozzájuk nem tudok halasztódik a csípőműtétem

két esztendeje már noha én pontosan kiszámoltam ott érjen utol a kaszás

 

 

M. Fehérvári Judit

 

Debrecen, 2021. március 1.