M. Fehérvári Judit: Holt vidék

Holt vidék „Jeges ágak között zörgő időt vajúdik az erdő.” (József Attila) Roppan az éj, némák az emberek, lelkükben vaksötét szendereg, zárt ajtók mögött is félnek, s immár semmit sem remélnek. Van, ki tudja, hogy csak egy bábu a politika táblájáról és nyomorult, mert kiszorult egy hazából, s mint leütött királynő menekül, csak lelkében érzi embernek magát legbelül. Nincs már éhbér sem, csak a sorsverte nyomor. És nem ismeri a retorikát, miért bombázzák agyon a földjét, házát, kivert kutyaként ő is csak egy áldozati állat, hol testvér testvére torkát metszi, mert ez kell hazug Ninivének, de ott is megfordult a kocka, zsákruhában böjtölt, aki tudta, hogy a világ bűneinek részese ő is, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”, s mégis… Hiszek egy Istenben, kit naponta tűzzel koronázunk, ilyen a kozmikus szemét, s a XXI. század. A háború jelenünk, s félünk, mikor kell nekünk is mindent hátrahagyva menekülnünk, s hálát, valódit éreznünk, azokért, kik szállást, élelmet, gyógyszert, ruhákat gyűjtenek, nem ítélkeznek, nem különböztetnek meg senkit, mert más a bőre színe, nem magyarul hangzik családneve, hiszen egyedül ők tudják, milyen az éjféli téboly, a házak roppanása, a vén gerendák földig hajlása… És mekkora a félelem, midőn villámszekercék bomlasztják a csillagfényes estét, hörgő torkokkal térdre roskadni a fegyverek előtt, majd a napokat is bakacsinban és vérvörösben látni virrasztva semmi mást, csak egy új hazát felépülve várni. M. Fehérvári Judit