lábaim alól rohannak a percek,
csikorgó füstkarikákat csodálva,
megalkotom magamnak a rendet.
Pihen a csend a harangok alatt,
csak nehéz idők játszanak velem,
vörös díszleted akkor is marad,
ha látásra behunyom a szemem.
Te vagy a kiáltás szimbóluma,
vedd kezedbe az emberi szót,
- amíg táncba kezd a letargia,
palackozom a tömény biztatót.
A baj forrása magától (is) retteg,
vulkáni erővel tör fel éneke, -
látva a bajt mégsem csüggedek,
bár szonettekre szólít végzete.
Pusztul a hajtás, és születik,
jelened jövőd megfaraghatod,
hunyt szemed mögül mégis kisejlik,
megszépült nimfa áldozatod.
Baj forrása, őrei a csendnek,
elégtételt teremnek az ágak,
a friss hajtások is vezekelnek,
mert a májust felfalták a vádak.
Tiszta, szép szuggesztív szubjektív líra ez! Gratulálok! (h)
VálaszTörlés