Rég várja a szabadulást
a tengerész a jégtáblán.
Egyet alkot ő és a tér,
bár végtelen az óceán.
A sodródó - míg partot ér -
úgy éli meg, mint a törvényt
semmibe vevő emigráns
az időtlen elzártságot.
Ő megszegett minden határt,
és dokumentumok nélkül
egyedül ért az éhezés
és fagyvilág rideg partjára.
És úgy gubbaszt most ott szegény,
mint a rácsok mögé zárt rab,
és szabadon átgondolja,
mit is szeretne aznap.
Hogy etessék és itassák.
Az élet - egyszerű mese.
Ábrándozik a jégtáblán.
Most ez lett az ő hazája.
Ugrás a tenger ölébe,
ölelés az óceánnal.
Élni, bár még egy órácskát,
függetlenül mindenkitől.
És jöhet akár egy cápa,
vagy bármi kegyetlen végzet,
ami már készül, ahogy kell.
Hisz a szabadság így édes.
Szabadság a kalitkában -
jobb, ha nem látod a rácsot,
mintha állandóan rázod,
és így kell szabadon élned.
És sodródik a tengeren
a tengerész a jégtáblán,
magányosan, szabadon,
távol a jól megszokottól.
Elzárva a földi
és légi utaktól.
Azonosul a víztömeggel...
És vég nélkül ábrándozik.
Így menekül a tébolytól,
így foglalja le a lelkét.
Szabadnak lenni, ha csöppnyit is,
és végül... újra születni.
Gyönyörű a vers!Csak a címet látom oroszul, azonnal nyersfordítottam, s igen meglepődtem azon, milyen nagyon költői vagy. A vers pedig korunkban nagyon időszerű, sajnos. De érdekes is. A rabságban is élni akar az ember, mert így van kódolva. Gratulálok, Géza!
VálaszTörlésTényleg jó vers. Többek között, ami megfogott, a kalitkában ne lássa a rab a rácsot, illetve a tenger és a végtelen fogságában is jó érezni a szabadságot: mindegy, mi lesz a vége. Gratulálok.
VálaszTörlésSzép vers, megérinti az embert.
VálaszTörlés