Mátay Melinda Mária: Anyám emlékére



Életem leghosszabb kapcsolata voltál,
szerencsés vagyok,
vagy szerencsétlen tán?
Napszítta
temetőkbe járok,
őseim sírjai közt bolyongok
mécsesek fel-fellobbanó áldozatai közt,
az örök körforgásban,
a síró avaron
fáj
a természet rendje :
a rothadás.

Ide jutunk mind.
Az élet teljesség-pillanatában
a halálra
szögezi keresztjét
az elmúlni akarás.
Szeretteink oltárán
végezzük be
a sorsunk :
öleltünk, küzdöttünk,
valamit mindig nagyon tettünk.
Gyakoroltuk a Hibát.
Szívemre ölel
a búcsúzás,
a perzselő, húsfaló láng,
mi semmivé tesz,
s a léleknek készít
örök kapcsolatot,
sejtjeinkbe kódolva
az átváltozást,
s időtlen csillagfelhőkbe zárja
mozzanatnyi földi létünk
búcsúsóhaját.

A leghosszabb kapcsolatom voltál,
Egyszerre szülted meg bennem
az életet, s a halált.
Szerencsés vagyok,
vagy szerencsétlen tán?
Elhagynak a szavak,
s fel-felszakad a megszakított
a zokogás.


0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése