Pokrony József
mereven bámulta a tükröt. Kopaszodó fején égnek állt a pár hajtincs. Hiába
próbálta lefésülni, nyomban felkunkorodott. Dühösen a toalettpolchoz vágta a
műanyag fésűt, mintha az tehetett volna az elmúlt negyven év testi-lelki
öregedéséről. Amint lehiggadt, leült a műanyag asztal mellé, megitta
cikóriakávéját, s elrágcsált egy száraz vitaminos ostyát. Alig fejezte be az
evést, fölharsant az ajtó fölé szerelt munkakürt. Pokrony az előszobában a nyaka
köré tekerte műszálas sálját, fölvette műbőr kabátját, s a fejébe nyomta műprém
sapkáját. A komód tetejéről leemelte az aktatáskát, beütötte az ajtó
minikomputerébe a nyitó majd a záró programot. Ekkor vette észre, hogy az előző
napi idegroham bizonyítékaként, hosszan föl lett hasítva a tapéta...
Lassan siklott alá a
lift. A körülötte állók évtizedek óta ugyanazok az emberek voltak, ugyanazzal a
semmibe révedő tekintettel. Ahogy azt megszámlálhatatlan reggelen tette, aznap
is tetőtől talpig végigmérte Pásztor Izabella kisasszonyt. Pillantása fölitta a
csábító test, a föltűzött hollófekete haj látványát; orra mélyet szippantott a
nő gyöngyvirág illatából. De a húsz éve még nádszálvékony derék mára
teltkarcsúvá vált, s a hajat – mely egykor fekete volt, mint az éjszaka –
hullócsillag évek csíkozták ezüstszínűre.
Negyven... harminc...
húsz... tíz: napok... hetek... hónapok... évek emeletei.
A földszintre érve
szétcsúszott a felvonó ajtaja. Pokrony József szorosan Pásztor kisasszony
mögött haladva kisétált a lift és a toronyház figyelőkamerás, üveglapokkal
tapétázott átriumából a szabadba. Ott szem elől tévesztette a nőt.
Pillanatig várt, majd
elindult az ellenkező irányba. Fekete bőrkabátjában, fekete aktatáskájával
tökéletesen beleolvadt a milliós nagyváros emberfolyamába.
Országos Levél,
Szalag, Lyukkártya, Telefaxtár. Hatalmas bíbor táblán szikráztak az aranyszín
betűkből kirakott szavak. Rosszul világított, hosszú folyosón bandukolva jutott
a 333-as ajtóig. Mögötte a Levéltár kutatórészlegének kis csoportja dolgozott.
Nem véletlenül voltak ilyen eldugott helyen; munkájuk Donomágiának olyan régi,
történelmi korszakára korlátozódott, mely időszakból csak kézzel, és mindenféle
romlandó anyagra írt dokumentumok maradtak az utókorra. Ezzel a fárasztó és
felesleges munkával csak olyan alkalmazottakat bíztak meg, kiket a vezetőség
szerint nem
lehetett komoly
tudományos feladattal „terhelni”.
A kollégái csak a
köszöntés pillanatára emelték föl a fejüket, rögtön folytatták a megsárgult
lapok forgatását. Megnyugvással töltötte el Józsefet ez a szokványos rideg
hangulat.
Külön kis szobája
volt, ami fokozta munkatársainak ellenszenvét. Fáradtan tottyant le a fatámlás
székre. A kényelmetlen bútordarab egy hatalmas, a helyiséget kitöltő asztal
mögött állt. Maga elé húzta a papírköteget, amit előző nap nem tudott
kellőképpen átvizsgálni. Középkori, megfejtetlen ákombákommal teleírt papírost
vett a kezébe. Az asztali komputer szkennerének széles bemeneti
nyílásába helyezte a
sárga lapot, s figyelte, amint csúszni kezd befelé. A számítógép képernyőn
íródott ki a lefordított szöveg. Pokrony meglepetten látta, hogy nem
hagyományos vallási vagy gazdasági iratról van szó, hanem egy, a huszonegyedik
század nyelvére átírható, kémiai képletsorról. Gyorsan lejegyezte a számok és
betűk együtteséből álló szöveget. Mikor a szkenner nyílásában újból megjelent,
kikapta onnan, áramtalanította a gépet, s a teleírt lappal kezében elindult az
OLSZLYT középkori tudománnyal foglalkozó részlegébe.
Néhány emelettel
feljebb a helyiségben csupa villogó képernyőjű nagyszámítógép dolgozott. Köztük
szinte elveszett az alacsony gyakornok. Csábi Titanilla: ez a név állt a
köpenyére feltűzött lapon. A vállig érő gesztenyebarna haj alól kíváncsian
csillogott a szeme. Bájos jelenség volt, még Pokrony savanyú ábrázata is
felderült a látványától. Az agglegény szívet csak az ital és az ártatlan, gyermeki
tekintet tudja megdobogtatni... Elszégyellte magát a gondozatlan külsője miatt.
Ráhúzta ingjének kikeményített ujját a csuklójára. (Az ütőér táján széles
forradás tanúsította a legutóbbi öngyilkossági kísérletét. Az eset után agyának
temporális lebenyébe, az amigdalába ültettek egy apró pszicho ellenőrző chipet,
ami a heves felindult lelkiállapotát jelezte a Központi Bioellenőrnek – az orvostudomány
az utolsó menekülési utat is igyekezett elvágni előle!) De ez a tény akkor és
ott nem foglalkoztatta tovább. Elfeledettnek hitt emóció töltötte el...
Hebegve nyújtotta át
a képletekkel teli lapot. Titanilla elvette és sietve betáplálta az adatokat a
billentyűzeten. Egy pillanatra felcsúszott a ruha a csuklójáról, és Pokrony
József az ibolyaszín erekkel átszőtt márvány fehér kézfej alatt megrendülve
fedezte fel a „falcolás” sötét hegét...
Közben adatok
gördültek a számítógép képernyőjén: a középkori „recept”
bonyolult kémiai
képletsor, ám a benne leírt vegyületet sehol sem alkalmazták, a korabeli
dokumentumokban nem talált erről szóló utalást a Központi Komputer mindentudó
memóriája.
– Talán egy vajákos
serkentőszere lehetett... – kuncogott a lány, Pokrony zavartan simogatta a
kopasz kobakját.
– Elképzelhető.
Valami olyasféle szer is lehetett. Kisasszony, köszönöm a segítségét! – mosolyt
erőltetve elsietett.
Ahogy a folyosón
téblábolt, a szégyen pírja ült ki arcára. Szégyellte magát a gyors
megfutamodásért. Mondhatott volna valami kedvesebbet is búcsúzóul.
Hiába, az
elkótyavetyélt, magányos évek kitörölték elméjéből az udvarlás simogató
szóvirágait. Ahogy ott állt Titanilla előtt, azonnal az elutasítástól, a megszégyenüléstől
való félelem rohanta meg. Örült, hogy elszaladhatott a lány fürkésző pillantása
elől. Zavaros gondolatainak gödréből ekkor bukkant elő a kis gyakornok által
használt szó: serkentőszer! Serkentőszer, ami feledteti az előnytelen külsőt,
felkelti az évek óta szunnyadó nemi vágyat. Serkentőszer a megoldás! Az ajtó,
amin kijuthat a tömény unalom házából, a testi-lelki impotencia hatására kialakult
önkínzás börtönéből! Serkentőszer! – a szó által kavart érzelemhullám elöntötte
tudatát. – Nyugalom! Higgadj le, Jóska! Semmi felesleges
izgalom, ami
felkeltheti a Bioellenőr figyelmét!
Visszatérve a 333-as
szobába leült az asztal mögé és a munkaidő végéig nagy halom, feledésbe merült
jelekkel telirótt, régmúlt idők illatát árasztó tekercsbe feledkezve dolgozott.
A megváltó, búgó hang után sebes léptekkel elhagyta az OLSZLYT tízemeletes,
katonai erődítményre hajazó épületét.
A taxi végigszáguldott
a metropolisz bevásárló körzetein. A szomszédok, ha érdeklődtek egyáltalán,
annyit láthattak, hogy Pokrony egy barna dobozt cipel föl a lakásába. Telirakta
a szobát mindenféle műanyag tálkával. Ezekbe különböző halmazállapotú anyagokat
töltött. A kémiai összetételt ellenőrző műszer kiíróján viharsebesen
ugrándoztak az elemeket jelelölő betűk, s a vegyértékek indexei. Késő estig,
majd tovább, hajnalig dolgozott. Pokrony lakásában füstfelhő, szúró szagorgia
kavargott. Hősünk a besötétedés után ki merte nyitni az ablakot is, de a város
szennyezett levegője nemhogy felfrissítette, inkább súlyosbította az agyába
kúszó alattomos főfájást.
A hajnal első
fénysugarával egy időben készült el az ősi „recept” alapján összekotyvasztott
oldat. Az elemzőműszer nem volt képes pontos adattal szolgálni az áttetsző,
smaragdszínű folyadékról. Serkentőszer! Ez a szó járt akkor is
Pokrony elméjében,
amikor remegő kézzel a nap vörös korongja elé emelte az „elixírrel” teli üvegkancsót.
Elborította elméjét a
múlt fájó emléke: előnytelen fizikuma elriasztotta a holo-filmek csillagai után
epekedő nőket. Ha mégis talált volna egy lányt, ugyan mit remélhetett volna
hosszútávon a kapcsolattól? Csak egy huszonöt négyzetméteres betonkalitkára
tellett a fizetéséből. A polgári besorolása olyan alacsony volt, hogy sem
saját, sem örökbefogadott gyermekre nem kaptak volna engedélyt. Donomágiának
nem volt szüksége még több esetlen, élhetetlen emberre.
Szülei halála után a
magány szegődött mellé társul... Most, amikor elkészült, a kezében csillogott a
testi-lelki impotenciára a gyógyszer – nem tudta rászánni magát a következő
lépésre. Ha rátört az idegroham, könnyen fölvagdosta az ereit, ám az
előcsörtető gyávasága nem engedte, hogy lenyeljen a folyadékból egy kortyot
sem.
Mi van akkor, ha
méreg? A kérdésnek a gondolatára is összerezzent; bár tudta, a műszer semmilyen
emberi szervezetre káros hatást nem mutatott ki. A falra szerelt munkakürt
riasztotta föl a tépelődéséből. Még elkések a munkahelyről!
19Ilja Varsavszkij
(1908-1974) szovjet-orosz író 1966-ban megjelent kötetének címe.( Солнце
заходит в Дономаге )
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése