Riba Ildikó: Varjak

Őszi ködben, szűrt napfényben
fák ágain, levelek helyén
varjak állnak, megrezzenek, 
károgva messze szállnak.
 
Rövid röptük után temető
kerítésen, sírok dombján 
újra nyugalmat találnak,
néha hallani rekedt daluk.
 
Hideg kőre letérdelek,
koszorút igazítom, 
s gyertyát gyújtok,
gyenge fényébe bámulok. 
 
Emlékeim polcán matatok,
hozzátok szólok,
választ nem kapok,
elképzelem mit mondanátok.
 
Látom magam összetörten, 
homlokodat pusziltam,
suttogva kérdeztem: 
végre megfelelek neked?
 
Szóltam: add utoljára 
kis kezed, könnyeim
között simogattam.
Hidegét ma is érzem.