Kertész Éva: Létezel?

       




       


Ugye valóság az, hogy létezel Egyetlen Igaz? Ugye nem csak csapongó érzelmeim szülnek téged naponta újra, meg újra? Ne hagyj cserben, kérlek, de főleg ne haragudj, amiért állandóan faggatlak Felőled! Tudod, szükségem van ezekre az önmegnyugtatás végett. A bizonytalanságom végett. Sajnos, kétségeim örökké velem vannak, mert láthatatlan vagy, mert nem vagy egyéb, mint egy érzés. Hol erős, hol bizonytalan érzés.

      Neveltetésünk úgy tett tönkre mindent, hogy elvették tőlünk a Hozzád vezető utat, azt mondták, hogy nem létezel. Nem voltál elég korszerű. 

      A történelemnek abban az időszakában serdült a nemzedékem, amikor a gyermek fogékony mindenre, amit állandóan hall, amelyet elfogad, mert okos felnőttek mondják. Ez, az, az időszak, melyben a kor legnagyobb agymosása történt, a korábbi hiedelmek eltörlése, hogy megszülessen az új, szocialista embertípus. Létre is hozták, mi pedig itt lézengünk valós, és hamis ismeretek szorításában.

     Rám is rám tör ismét és újra az elviselhetetlen kételkedés. Sokszor vallatlak, lehet, hogy már unod is, de nekem szükségem lenne arra a bizonyosságra, amely belőled árad, s amely elől úgy suhansz el, hogy el ne érjelek. Noha bennem vagy…

Nehezen viselem, és tudnod kell -, és tudod is, ha vagy, - hogy újra és újra eluralkodik rajtam ez a kínos érzés. Lehúz és kimerít. Tudom ám, főleg érzem, hogy nem úgy ugyan, ahogyan tanították nekünk valaha, nem lehetsz hozzám hasonló, holott mások azt bizonygatják, hogy a saját képedre teremtettél volna. Eh! Nem lehetsz emberi, mert azt még elgondolni is rossz, ha itt körülnézek. De azért nagyon jó lenne, ha legalább a hajam megcibálnád néha, hogy „itt vagyok, légy nyugodt”

Értem én, hogy nem törődhetsz minden teremtményed minden pillanatával. Meg nem is az a dolgod, hogy egyenként bíbelődj velünk.

De kitől kérdezzek, ha nem tőled, magadtól?  Kell, hogy választ kapjak a kérdéseimre, s nincs senki, aki hitelesebb Nálad. Tudnod kell rólam, és tudom, hogy tudod is, engem a papok súlyosan zavarnak! S ha bármely vallás bármely prédikátora szólni kezd, pattanás nő a hátamon. Rengeteg. Mert nem hiteles számomra egy se! Oly pátoszos, olyan művi, szinte hihetetlen, hogy nem kell nekem. Szabályosan ingerel, aki hivatásszerűen beszél Rólad. Már az is megfordult a fejemben, lehet, hogy elkeveredtem, és valahol máshol kéne téged keresnem. Más vallásokban. Valahol keleten.

Mégis érezlek. Magamban visellek, Veled veszem körül magam. Kibélelem veled magam. Mert benne vagy a legkisebb fuvallatban, a váratlan simításban, a megfáradt érintésben. A csendben, a magányban, a napsugárban, az esthomályban. Te láthatatlan! Mindenhol vagy, és sehol nem látlak. Mégis Hozzád szól a hála és a dicséret, mert enyhül a fájdalom, és elhagy a keserűség, és lohad a harag és a dac, és helyette beköltözik lelkembe a türelem. 

Ismerem nagy műveltségű fizikusok, matematikusok, természettudománnyal foglalkozók, sebészek véleményét, akik vallják, hogy te vagy az egyetlen tervező, megvalósító és irányadó a nagy egészben, mely elkezdődött az első nagy bum-mal. Kutatásaik, megfigyeléseik tanúsítják, hogy ugyanott, ugyanolyan gyorsasággal ugyanúgy forog a mi földünk az idő óta, csak lehűlt közben. De maradt ugyanolyan távolságra a naptól, és a holdtól, és minden más bolygótól, és minden bolygó egymástól -, legfeljebb néhány szögnyi eltéréssel, semmit sem változtatva azon a távolságon, mely eleve elrendeltetett, hogy sem távolabb, sem közelebb ne kerüljenek, mert így biztonságos. Létünk, létem maga is csoda, mint minden teremtményedé, mely évmilliók óta ismétlődik minden nemzedékben, csak közben felhalmozódott annyi tudás körülöttünk, hogy már meg is meri kérdőjelezni az ember a létezésed.

Az emberiség fejlődésének ezen a lépcsőjén tehát Neked köszönhetem ismereteimet is, melyekre szert tettem. Miként neked köszönhetem azokat az új érzéseket, melyek nélküled nem érintettek volna meg, de meg sem születtek volna.

 Neked köszönhetem első vajúdásom, és a következők szép, szörnyű élményét, kínját, de általad született meg az, az új, különleges érzés, melyet nem ismertem korábban: az aggódó szeretet, a szerelem nélküli rajongás, a gondoskodás és felelősség minősége, a soha el nem múló szeretet gazdagsága. Általad tudom, hogy a szív elméletben bővül, és tágul, nyúlik, gumihoz hasonlóan, és mindenki elfér benne, mindenkit magába vonz, óv, védelmez, dajkál. Nem az, az izomköteg, mely a vért pumpálja az erekben, hanem az, az érzelem mennyiség, amely aggódik, és óv, mint a jó anya. Mert nem anya, aki nem minősít, nem csiszol, nem gátol, még akkor is, ha sír a lelke. És az sem jó anya, aki nem tudja elengedni a gyermek kezét felnőve, mert egyszer magára marad az a gyermek, s más kezét fogja, másba kapaszkodik, más hangját hallja, várja, s meg kell élnie az ő életét.

Általad tudom, hogy a szeretet egyfajta melengető érzés, mindent elrejt, beburkol, mint egy hatalmas meleg takaró, nem bizonygat, és nem vádol. A szeretet elnéző és gyengéd, és határozott, és biztonságos.

Anélkül, hogy érezném, tudom, hogy benne vagy minden gondolatomban, és mozdulatomban, minként minden cselekedetemben, mert te vagy a fék, miként te vagy a gát is, te vagy, akiért nem követjük el vétkeinket, akiért nem okozunk szándékosan keserűséget és bánatot másoknak, akiért ott segítünk, ahol módunkban áll. Mert éretted élő a tisztesség és a jóakarat. Anélkül, hogy tudnánk. Mert beépültek életünkbe a fékek és a gátak, mert visszatartó erő a te létezésed, és előre lendít, ha kell, miként meg is tart. Őrizz meg engem magamnak magadban!

 


0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése