– Visszatérve Thulcandra második inváziójára: a Tejút központi bolyvilágának Úrnőjét meditáció közben látomással kereste meg a Fény Ura. Szent révületében megpillantotta ezt a távoli sártekét, egy kezdetleges fényvilágot, mely botorul dacolni mert a DARS-sal, s akkor épp e tette szörnyű megtorlását nyögte... A vég órája előtti utolsó percben jöttek a szabadítók, planétánkon a flóra és a fauna gyakorlatilag megsemmisült, s hiába volt minden nagylelkű segítség: bolygónk örökké szürke, puszta világgá vált...
– Szóval az a rusnyaság... egy a szabadítók közül?
– Igen, s mivel a formika katonák nem hagyhatják el űrhajójuk közvetlen környékét, egy parancsnokkal hozott össze a sors. De indulnunk kell Andrea, hogy időben visszaérjünk az Árpád-család településére. Emesének át kell adnom Európa Állam főkoordinátorának üzenetét.
– Rossz hírt kaptál? Láttam az arcodon – a férfi megcsókol, játékosan összekócolja a hajam, ám a kedveskedés ellenére érzem: erővel nyomja el a fájdalmas fintort.
– A Tejút peremvidékén ismét megjelent a DARS. Elpusztítottak egy egész bolyvilágot... A Fény Szövetség élet-halálharcban áll velük, a segítségünket kérik.
– A miénket? De mit tud ez a kiszipolyozott Thulcandra nyújtani azoknak a
– szuperlényeknek?
– A DARS új szövetségest talált, megnyerte a támadáshoz egy másik dimenzió iszonyú lényeit. Ezek a láthatatlan – leginkább az iubarokra emlékeztető – valamik a hiperűrben élnek, térugráskor hatalmukba kerítik a védtelen formika csillaghajókat, s abban a félelmetes nemlét világban elpusztítják azokat! A megtámadott bolyvilág segítségére siető flotta is erre a sorsra jutott – egy űrhajó kivételével. Ezen emberek is tartózkodtak. Felfoghatatlan módon „megérezték” a hiperűrben leselkedő halálos veszélyt, s időben jelezték a csillaghajó irányítóinak... Csak az emberek voltak erre képesek. A másik három fajból hiányzik a mentális előrelátás, ami vészjelzőként „működésbe lép” a hipertér démonainak a megjelenésekor. Az új csillagarmada egységeihez embereket kérnek és Thulcandra nem tagadhatja meg a szabadítóinak kérését. A főkoordinátor utasítása szerint minden családszövetség köteles kijelölni tizenöt önkéntest – természetesen gyermektelen férfiakat és nőket...
– De hát az Árpád-családban az időjárásgyári katasztrófa miatt nagyon kevesen maradtak.
– Háborús időkben nincs apelláta.
– Akkor ez azt jelenti, hogy te is?
– Igen. A családszövetség vezetője nem tehet kivételt a gyermekével sem.
– Emesének meghalt a férje, s a nagyobbik fia; kegyetlenség azt kérni tőle, hogy feláldozza minden családtagját!
– Vezetőnek lenni nem előjog, gyakran kínos kötelességek sora. Számunkra, hozzátartozóknak szörnyű volt apám, s Etel bátyám tragédiája. De gondolkozz: ők odaát egy boldogabb dimenzióban már egyesülhettek a fénnyel!
Andrea, ne feledd, mit tanultál a Fény Templomában: csak a portested halandó, a lélek halhatatlan!
– Kelen, rám nem gondolsz? Mi lesz velem nélküled...
Vadul repít a sikló a horizont felé. Alattam vágtat az ezüstszürke róna, felettem a vaníliaszínű ég. Csak az érthet meg, aki már elveszített egy a szívéhez közel álló embert...
...Kelen, és a sok száz thulcandrai újonc, tegnap hajózott be. Csak a közeli hozzátartozók juthattak be Európa Állam Egyes Számú Űrkikötőjébe: mégis ezrek állták körül a biztonsági zónán túl a nagy, fehéraranyként fénylő csillaghajót. A távolból néztem a nyílegyenes sorokban masírozó formika századokat, s az alacsony kitinpáncélos tömegből kifehérlő űregyenruhás sudár férfiakat és nőket. Pillanatra, mintha Kelent is megláttam volna: remélem ő volt az a magas férfi, aki felénk fordulva intett utószor, mielőtt beleveszett a formika űrhajó hangárkapujának feketeségébe. Mellettem hangosan felzokogott valaki, Emese asszony volt. Vékony, erekkel átszőtt kezébe temette arcát. Akkor el voltam telve a bánatommal, most jut eszembe: először láttam sírni egy jövőbéli embert...
Szombathely, 1995-2015
Ps:
Itt szeretném megköszönni Pete László Miklós nagylelkű gesztusát:
vendégszövege nélkül vesztett volna erejéből ez a hosszú történet.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése