Kőhalmi Levente: Múlt szépe halott

Boncolok! Halott lelkeket,

s táncra kél vélem e világ.

Életjárvány tépte üres tereken,

koszladt porát szuszogja rám egy haldokló örömvirág.

Rozsdás hintaoszlopok önhitten,

kik között csonka csontszilánk csupán ez arc,

vériszap pocsolyában látom gőgösen,

míly sebeket hagyott ez életharc.

Léte nagy belépő, a nagy nyitány,

ostoba keringő ez, mely annyira hitvány.

Mint csonkolt, csókra ingerlő szájmosolya,

mely mögött ott ül a kusza fogcsontharmónia.

Érett múltszépségű halott ez,

nyomorlábait mocsokban húzza,

mégis hitet visz, jóságot feltételez,

miközt bőrét a fény húsáig nyúzza.

Rárivall jelene: a feltétel ez;

te már nem léphetsz sehová sem vissza.

Bár

az út

s az élet megfordulhat,

és mégis

mindent megtagad,

a fényed elragadja majd

tőled, önmagad!