Az őzsuta

Zsongott az erdő. A fák leveleit meg -  megcirógatta  egy arra tévedő kósza szellő, s a meglibbenő ágak között átcsillant a fény. Fülledt forróság uralkodott. A  mozdulatlan levegőben szólt a kakukk, tücsökzene lágy hangja, s a patak csilingelése hallatszott.

 A lombsátor alatt  egy őzsuta kitágult, nedves orrával a levegőbe szimatolt, majd harapni kezdte a füvet. Odébb a bodzabokor alatt tikkadtan pihegtek pettyes gidái. Egyre kínzóbbá vált a szomjúság. Csak bámultak az őzek  álmodó, nagy szemekkel az irtás felé.  De még várniuk kellett. Az alkonyi csöndet, a homályt.

  A fák karimája fölött lassan rózsaszínűvé vált az ég, s a szürkeség átszivárgott a fák közé. Hűs fuvallat szaladt át a fákon, bokrokon. A gidák könyörgő szemekkel néztek anyjukra.

 - Jól van, indulhatunk- bólintott a suta.

 Elindult a tisztás felé. A gidák boldog szökkenéssel iramodtak utána.

 - Hohó, lassabban ! - szólt rájuk - s fejét magasba emelve hegyes fülekkel figyelt.

Mozdulatlanná dermedtek a gidák.  Csak a vízhez surranó róka nesze hallatszott!

  Aztán ismét elindultak a patak felé. Óvatosan, meg-megállva haladtak. Ahogy egyre közelebbről csobogott a víz, meglódult a család. Élesen hasította testük a levegőt. Mohón szürcsölték a gyöngyöző  vizet. És ekkor elfeketedett egy pillanatra az ég, s harsány zajjal röpült közéjük valami. De abban a pillanatban ugrott a suta, szökkentek a gidák is. A mátyásmadár éktelenül sivalkodott, s mintha az egész erdő nyögött volna.

A lebukó nap utolsó sugara még egyszer rávilágított a tájra. Csurgó bundájával akkor kecmergett ki a partra a farkas.