Párbeszéd






Én: Dehogy Téged, magamat kérdezem:
Miért szúrta talpam helyett annyi macskatüsök az életem.
Te:  Ne vitatkozz, ne morogjál ha kell, ha nem, mást sem kímélt az égre meredő talpba fúródó tüskeerdő.
Én: Az nem nekem fájt, hanem másnak.
Te: Add a hegyesi epres kertnek, ahol zacskóban terem a fene minden hátadon cipelt terhedet. Arra kérd meg ne úgy egye mint az almát, biztos ami biztos, reszelje meg, mint a tormát.
Én: Neked aztán jó a memóriád, na meg a fantáziád. Gyermekkorunk átokversét
átok nélkül testre szabva reám húztál. Azt se feledd, öregségem ajtómban áll!
Te: Ne huhog itt mint a vészmadár. Öreg biz az országút, még sem nyivákol.
Emlékezz a tengerparton, milyen volt a kiemelkedő szikla éles „tüske”. Az bezzeg nem szúrták a lelkedet.
Én : Ott a boldogság ölelt reggeltől reggelig. Szimfóniát csobogott a tenger. Körkörös szikla üregén kandikált rám a világ. Távolból hóval borított hegycsúcs kacsingatott és mosolygott hozzá. A közelben apró sziklaháton egy sirály tollászkodott.
Te : Emlékszem, gomolygó felhők , a fehérek, a kék tengerrel elbűvöltek minket. Szebbek voltunk, mint a távoli havas sziklahát.
Én: Energia tele zsákkal. Huszonöt évvel ezelőtt átugrottam a templomtornyot oda meg aztán vissza. Most, kitekeredik a nyakam, ha a toronyórát kémlelem.
Te: Ugyan már. Hunyd be szemed, látni fogod a természet boltíves hídját.
Én: Úgy vonz az akarat, átmenni rajta még egyszer, látni a túlsó partokat.
Te: Nem lesz nehéz, csak erőltesd meg magad.
Én: (A pörlekedésnek se híre se hamva nem maradt. Nagyokat hallgattam.)
Te: Látod azt a világszép harmatcseppet ránk szóró vízesés függönyét?
Suhanjunk mögé. Azon keresztül megszépül a múlt, a jelen a kezünkben, a jövőbe fiatalosan lépkedjünk. Szúr-e még a macskatüsök?
Én: Mi is az a macskatüsök? 
(Nevetett a természet apraja nagyja, amikor meglátta illegni, billegni lassú létünket vízesésnek habjában.)

1 megjegyzés :