M. Fehérvári Judit: Szív küldi történet

1.

Az utak, melyeken jártunk, szeretethidakat vertek bensőmben: puha mohával és szerelemmel volt kikövezve minden egyes kilométertábla, a virágok legfenségesebb orcájuk mutatták, a hegyek felöltötték báli ruháikat, a patakok kacéran hívogattak királyi ivócsészéikkel, s minden, de minden káprázattal itatott át. 

Valaha erre a csodára eszméltek az újjászülető Angyalok, s a velük földre szálló hullócsillagok is.

Kívántam. Mindennél jobban azt óhajtottam, hogy földi utunk kéz a kézben ilyen mesében éljük, s, ha majdan egyszer mi is meteoritokká nemesülünk, a világmindenségnek ezt a tudást adhassuk át.

Szerettél, szerettelek. Egymás részei, egymás testvérei, szerelmesei voltunk, akik belemerültek a tudás kútjába, s onnan hozták fel másik felüknek kőbe vésett oltáraikat. Imádság volt minden egyes mondatunk, varázsige minden egyes lábunk alá hullott picinyke csillag.

Ma is így szeretlek. Szemeid tükréből rózsavíz ered; olyan titkos forrás, amely kiszínezi az eget, megtartja a bolygókat és örvényeket, s elébe futnak az utak is.

Mindennél jobban féltelek. Mindennél jobban tudom, Hozzád tartozom; benned lobog az összes meg nem valósult álmom, benned csirázik a jövőnk, mert Te magad vagy az eljövendő ÉLET.

Már tudom, miért érdemes élni…

Minden, ami szent, szárnyalásával az Ég felé tündököl…

Megerősítem szívem, megacélozom lelkem, s soha, de soha nem adom fel azt a békét, amelyet Bensődből rám ragyogtattál és ragyogtatsz.

A gyémántnál is drágább ölelésed, bezárul a kör, s, ahogyan a XIV. Dalai Láma kérte: „Soha nem adom fel!”, mert tudom, Te képes vagy megrepeszteni az Ég kupoláját, gyémántzáport lehelni a tájba, égérintő ujjaid megpörgetik a Napot is délidőben, ha szeretsz.

És, mert szeretsz, tenyeredbe veszed a Napot és a Holdat, s akár a libikóka, billegeted őket, míg minden egyes páfrányban, virágban felragyogtatod az Életet.

Nékem születtél ilyen szépre, Néked nevelkedtem félig készre, hogy megóvj a nyílt vizeken, s én boldogan leszek matrózod, felvonom az összes vitorlánk, s várom, hogy ma és holnap, s az idők végezetéig milyen csodákkal lepsz meg.

Holnap talán zöldre fested az Eget, s a szivárvány fél karikájára aranyzsinegekkel mohás erdei deszkát kötözöl, hogy azon hintázzunk.

Mögöttünk majd az idő méze csorog, s nem lesz előttünk, csak molekulaszitákon átszűrt vegytiszta tér, s ünneplőbe öltözik a csönd is, mert a mi történetünk a szerelemről regél.

2.

Ma majdnem beleőrültem a fájdalomba. Nem is értem, hogyan jött végre álom a szemeimre, de az sem volt enyhet adó. Az éjjel két szót ízlelgettem: Genista és Gleditsia. Egyre csak ez a két szó nyugtalanított. Annyira szerettél volna egy rekettyést! Néha nem is volt egyetlen más vágyad sem. Én meg lepényfákról álmodoztam. Tudtad, hogy ugyanarról a tőről fakad mindkettő, s a latin nevük egyaránt G betűvel kezdődik?  A rendszertan alapján a pillangósvirágúakhoz tartoznak, de ez oly mellékes, mint keretnek a kép. A színek és a festő lelke adja meg mindegyik műnek a lényegét.

Ha elaludna az Idő porkolábja, Téged rekettyéssel, magam pedig glecsídiával lepném meg. 

Még nem tudom, melyik csillag dörzsölné tündöklővé ablakpárkányom, hogy meglásd e csodákat kint a kertben, s, hogy hová tenném a kilátót, melynek mindegyik lépcsőfoka egy-egy ősünk volna, de ez volna a valódi csoda.

És elmerengtem még hosszan: vajon, miért csinálunk minden mást jobban annál, mint, amit tennünk kellene… Készülődünk, forgatjuk szavainkat, de mindez elégeti lelkünk térképeit, s megsemmisíti az indulás tájékozódási pontjait. A horizont nyitva áll, s ő is Téged vár. Milyen nagyon kívánlak most látni, s megölelni… De valami más marad. Kapaszkodom az első hajnali madár röptébe, s a holdsugár titkos szálán kötelet mászok. Nem jutok feljebb. Te valahol nagyon messze vagy. És dolgozol, robotolsz. Így köszönt Rád a hajnal. Kerítéseket emel a munkahely, különben Hozzád röpülnék… Távol vagy, s mégis elérhetetlen közel. Ilyen a bolyongás is.  Jegenyékbe fűzött országutak vajon merre visznek, ha sehol sincsen torony?! A távolság és annak éhe. A test már leülne, maradna, begubózna egy pillanatba, de löki a lélek mehetnéke, s mint golyóban a gurító lendülete, bennem is összpontosul egy engem-mozdító akarat. Lehetne csak hajnal és ébredés, nem csupán ujjnyi rés, vagy annyi sem, s marad 24 óra éj. 

Ma az égi csillag is oly kevés. 

El kell kezdenem a teljes felújítást, mégsem fogadhatok festetlen magánnyal egy lehetőségekkel érkező holnapot. Talán érdemes polcokat is ácsolnom, legyen helye az örömöknek, melyek tartósítását még meg kell oldanom. Egyedül kevés vagyok. Benned születnek újra és újra a zsongó szeretethidak. Lelkedből építhetem én is a jót. Be kell törnöm a múltamba, hogy visszalopjak valamit, s kijátszanom a feledés biztonsági őreit. Mit rontottam el, vajon? Csak egy lélek vagyok. Ma szárnyak nélkül fakón esek kábulatba, nem számolom, napjában hányszor veszek levegőt… Tegnap árnyékot kerestem, de elvakított az égi fény. Ezért nem találtam árnyékot s így a ragyogásnak sem tudtam örülni. Nem voltál ott. Hiányoztál. Csak Veled vagyok egész. Melletted két bokor, egy angyal szárnyai. Véget ért az éj. Reggel van. Szórt fényben autódban ülsz, de csak bennem fogsz látszani, amint elindulsz, hisz annyira nagyon szeretlek én.