Seres László: Virágok

Anyám virágokról álmodott,

szívében őrizte a tavaszt.

Hiába cibálta

jeges szél

a hóba hullt zörgő ágakat

s visított be

az ablakrésen

zord ezüstje a morcos télnek,

arcán rózsák

mosolya nyílott

reggelente, mikor felébredt.

Kötényében

hozta hajnalok napfény-illatát

lábujjhegyen.

Lerázta rólunk a zúzmarát

s míg nevetett,

akár egy gyerek,

ébredt

a nyikorgó öreg ágy,

táncolt, szökellt a hópihe had.

Kereste

a négy kölyöklábat

a gyűrött nagykabátok alatt.

Ki törődött

ott jéggel, faggyal,

csillagszemét az ég csókolta,

virágtestével fölénk hajolt,

mikor összefogott

egy csokorba,

s máris mesélt,

ma szép a reggel,

friss hó hullott a Körös-gátra

s kinyílott ablakunkban

az Isten

kristályba lehelt jégvirága.

Mostanában így gondolok rá,

keresem őt,

ha éget a láz

s hajnalok tűzfénye felébreszt,

hol az utca,

hol van a ér,

hol a ház,

a süvöltő tél

a vad folyó.

 Anyámat látom csak,

s virágait, 

érzem, magához szorít.

 Fenn a csillagok közt

neki... mindig ...tavaszodik...