Kapolyi György: Ezüsthíd



Teliholdas éjszakán egy ezüsthíd ível a hold, és az ablakom között. A keskeny híd, hideg jelenléte megnyugtató, békét áraszt és időtlenséget, nem terhel melegével, csak fényesen ragyog. Hívogat, és biztonságérzetet áraszt, valamit, amire szükségem van. Ágyamban fekve, nyitott ablakomon át figyelem rezdületlen állandóságát, arc nélküli békéjét, érzem hívásának komoly voltát, komoly és megbízható egyenességét.
Milyen csodálatos is az éjszaka békéje! A sötétség és csend elfedi a nappalok aljasságait, sugall egy bűnbocsánat hajlandóságot, mert az egészhez képest ezek nem történések, ezek csak a pillanat töredékében élő apró fájdalmak, amit szerető gonddal dédelget az ember, nehogy már legyen egy békés pillanata.
Az ezüsthíd nyugalma elsimítja lelked ráncait, belátóbbá tesz, megérteti veled, hogy tiszavirág létednek ajándék a látvány. A sors kegye, ami nem jár mindenkinek, mert aki nem néz fel az éjszakai égre, az mindenről lemarad. Színtelen és elsivárosodott lelke úgy távozik idővel, hogy hite szerint egy szürke és fantáziátlan világot hagy maga után, holott ő volt szürke, és nem a világ. Ezek a látó vakok, látni vagy meglátni nem ugyan az.
Egyszer fellépek a hídra, végigmegyek végtelen hosszúságán, még le sem nézek, a sötétben úgysem látnék semmit, csak a holdfényes gömbjére figyelnék, ahogy közeledem felé, és egyre nagyobb és egyre inkább átölel. Magába nyel ezüst tömege, feloldódom hideg fényében. Belém ömlik ezüst békéje, elcsitulnak bennem a kiáltások és dalok, magam leszek a belé oldódott csend. Hegyei, völgyei, kráterei felett lebegve úszom, súlytalan lebegve, mint gondolat, magamra öltöm ünneplő arcomat, szívembe zárva a látványt.
A fényes hold, az öröktől való és örökké tartó éji csoda, a sejtelmek világának titokzatos földje, fogadj be engem a zaklatott vándort, hogy megpihenhessek, tedd, hogy kialudjanak nehéz gondolataim. Kiürült aggyal és lélekkel lebeghessek benned, mint éji köd, nem áhítva a feltámadás csodáját.
Az ezüsthídon egyszer végigmegyek, hátra sem nézve betölti énemet a holdbéli szférák zenéje, elfelejtem földi létemet, az isteni párák felhőiben a minden részévé válva, boldogan. Ha egyszer elmegyek, nem viszek magammal semmit csak emlékeimet, amiket útközben elszórok, salakjai nem csúfítják el a híd ezüst szőnyegét, mert lesöprik az éjszaka szelei. A végtelen hosszú út fáradalmait vállalom, cipelem magamat, ha elfáradok, mert ha elvesznék, soha nem érnék oda. Lehet, hogy mások is róják végtelen utjukat, majd elválik, de nem állok szóba senkivel, mert ki akarom élvezni a csoda minden pillanatát. Ha feljutok, és visszanézek a földre, csak egy fénylő golyót fogok látni, ami személytelenül messze a semmiben lebeg, el sem fogom tudni képzelni, hogy valaha is közöm volt hozzá. Egyszer fellépek a hídra, még el sem búcsúzom senkitől, életem e nagy pillanatában értelmét veszíti minden, ami földi. Eleinte biztos szédülni fogok, mert a város fényei miatt érzékelem a magasságot, de ahogy távolodom ez meg kell, szűnjön, és akkor átadom magam az éjszaka hűvös fuvallatainak, és csak megyek előre a holdat nézve.
Minden teliholdkor olyan szeretettel hív a hold, készséggel elém küldve fényes hídját, hogy nem fogom tudni megállni, és fellépek rá. Fel én, megszabadulva félelmeimtől és gátlásaimtól, kiszabadulva nehézkes testem börtönéből, és csak megyek, emelt fővel és boldogan. Minél többször jön értem a híd, annál erősebben érzem, hogy menni fogok.
Csodálatos, mikor teliholdas éjszakán felfénylik az ezüsthíd, a hold, és az ablakom között.


Kép: Kapolyi György alkotása


7 megjegyzés :

  1. Egyszer mind elmegyünk, de az ezüsthidad egészen kellemes érzést ad ennek a gondolatnak, kedves Gyuri.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Hajnalka.

      Majdani távozásunk, valójában egy továbblépés, az ismeretlen másba, ami azért okoz szorongást, mert ezt már ismerjük, de a hogyan továbbról nem tudunk semmit.
      Az ezüsthíd feloldja a félelmet, ünnepélyes formát nyújt a távozásnak, és érkezésnek.
      Köszönöm, hogy kommenteltél.
      gyuri

      Törlés
  2. Tiszavirág-életünkben boldogítóak a békés kísérő égitestünk (s más meglátható szépségek) által nyújtott pillanatok. Úgy is olvastam, Gyuri: mintha ajándékot ünnepelve írtál volna e látványról, a majdani "eltáv" megszabadító hatásáról. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez a perc, fennkölt idő az ember hosszú élete végén.
      Ha rémisztő, a mi babonás hiedelmeink tették azzá.
      Megszabadít az agyonhordott, ezer bajtól senyvedő testünktől,
      a fajtánktól, ami ostoba és gonosz, és folytathatnám, de minek. Ez itt, vándorlásunk egy állomása.
      Köszönöm gondolataidat.
      gyuri

      Törlés
  3. Kedves Gyuri,

    Költőien szép írásod nagyon tetszett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Noémi.

      Örülök véleményednek, köszönöm, hogy olvastál.
      gyuri

      Törlés
  4. Egészen belemélyül az ember a szövegbe olvasás közben, maga előtt látja a képeit, ami annak a jele, hogy magával ragadó alkotás, mind a "történet", mind pedig az ezüsthíd mint fogalom, mint középponti tárgy. Tetszett, ráadásul az emberből előcsalogat a szokványos zajló hétköznapi percein túli, a múltbéliekkel vegyülő érzéseket.

    VálaszTörlés