Fecsegő fecskepár
fészket tapaszt
rozsdás szélű eresz
alatt.
Felkelő nap fénye
alatt szivárvány-
ragyogás, dünnyögő
bogár.
Kék-fekete villanás,
nyíl cikázik
hangtalan, vadász,
lecsap.
Színes bogaramnak
ennyi volt a léte,
s e villámlás lett élete
vége.
Az élet szépségét, egyben a részvétlen természeti véget fested le versedben, Ildi. Na de, mi emberek együttérzőek is vagyunk, s e létben saját sorsunkra látunk rá - ettől pedig fájóbbá válnak soraid... :)
VálaszTörlésBizony így van, ahogy írod, Gábor. Saját sorsunkat vetítjük rá a természetben látottakra is. Bár hiába a felsőbbrendűség a sorsunk bizonyos szempontból azonos. Élünk, és meghalunk. (bocsánat a lopott dal címéért.)
Törlés