A
cím igaz. Megtörtént. A drámát Nemlétező város Sosemvolt osztályán produkáltam
egy fejvesztett nő szerepében, amikor már el kellett fogadnom, hogy
pillanatokon belül elveszítem a társamat, aki negyven évig első helyet töltött
be az életemben.
Pontosabban
nem így igaz. Már hónapok óta tudtam, hogy be fog következni, de egyszerűen nem
fogtam fel, hogy ez az a pillanat.
Az
én szegény betegem maga is tisztában volt betegsége súlyával, hónapok óta
higgadtan taglalta, milyen változások történtek a testében, hogyan halad előre
a kór, semmi esélye nincs a túlélésre, tehát nem is megy orvoshoz, maga kezeli
magát. Miután fájdalmai erősödtek, háziorvosunk -, kérésemre - beutalta az
említett kórházba, s ő ragaszkodott hozzá -, két héttel a halála előtt, hogy
kíséret nélkül menjen a belgyógyásszal tárgyalni.
Autóval
engedtem útjára, de nagyon aggódtam, hogy baja esik, pontosabban minden miatt
aggódtam. Utánamentem. Kár volt aggódnom. Nem is tiltakozott, amikor meglátott.
Elsorolta milyen vizsgálatokat végeztek vérén a laborban, lehetséges, hogy
megoperálják, és most van itt az ideje, hogy megtudja az eredményt. Siessünk ki
a folyosóra, hogy mielőbb elcsípjük az orvost. Így tettünk. Támasztottuk a
falat, amikor a folyosó végén felbukkant, akire vártunk. Bizonyára sok dolga
lehetett, mert nagyon vágtatott, s még közelünkbe sem ért, amikor elkezdte
kiabálni, közben a férjemre mutatva, hogy „Rossz hírem van, metastazis! ” és
már el is tűnt a szemünk elől.
Megdermedtem.
Láttam a férjemet apróra zsugorodni. Az én erős mindent tudó férjemet az utolsó
szó a földbe döngölte. Istenem, még reménykedett ez a szegény! Biztató szóra
várt. Arra, hogy a műtét még segíthet rajta. Otromba doktor úrnak tudnia
kellett, hogy betege szakmabeli, s remélem, sőt bízom benne, tanítják az
egyetemen, hogy a legrosszabbat gyengéden, tapintatosan illik közölni a halálba
menővel. Elvégre nem a Markó utca ez itt, hanem egy gyógyító intézmény.
Visszakísértem
szegényemet a kórterembe, lefektettem, és elindultam megkeresni azt a
vadembert, akihez volt szerencsém csatlakozni. Ekkor már forrt bennem a düh.
Nem
írom le, miket mondtam neki a négy fal között, csak a lényeget. Szedje össze
magát, és kezdjen el hazudni, de nagyon fürgén, mert vesztünkre, a férjemnek
arra a hitre van szüksége, amit most csak ő nyújthat. A reményét követelem
vissza, azt, hogy meggyógyul, ha megműtik. Nem érdekel, mit hazudik, hogyan
teszi helyre azt a tapintatlanságot, ami megtörtént, mert az én betegem abba
fog belekapaszkodni, amit ő közvetít most felé.
Szegény árva feje visszament naivba, s arra a hajszálra vár, amit
valaki, jelesül ő, kínál fel neki.
Mit
mondjak? Tisztességgel hazudott, s még azt is elintézte, hogy a sebész
megműtse, holott tisztában volt a várható eredménnyel.
No
látod -, mondtam a férjemnek - később, még nincs veszve semmi! Van remény!
Nála
nagyobb bizalommal embert még nem toltak be műtőbe. Az életét remélte
visszaperelni.
Ébredését
szűkölve vártam, ám tragikumba szédült a pillanat. Elbutult, bugyuta
élőlényként került ki az altatásból. Üressé, idegenné vált számára a világ.
Később felnőtt fiunkkal az intenzívről is kiloptuk, s az ajtó takarásában
meggyújtottunk neki egy cigarettát. Nem tudta mire való. Ő, a lánc dohányos!
Mégis az a pillanat volt számomra a legmegrázóbb, amikor rádöbbentem, hogy
ismer engem, csak azt nem tudja, ki vagyok. Elveszett a személyisége. Nem
bírtam tovább.
Vesztemre,
vesztére, a belgyógyász is akkor ért oda megnézni felébredt-e már az emberem.
Akkor löktem a falhoz, s kezdtem el ütni, csépelni, miközben számon kérően
óbégattam: „Mit tettek vele?”
Becsületére
legyen mondva szó nélkül tűrte az őrjöngésemet, a verést, s ma már tudom, hogy
semmit nem követtek el. Csak a kór fürge volt, lépett egyet.
Hát
így esett. Ma már szégyellem, bánom. Tudom, hogy nem kellett volna. Arról is
meg vagyok győződve, hogy a főorvos úr rájött a helyzet fonákságára. Ma már meg
is követném talán. Miattunk ne cipelje élete végéig otromba tette terhét. De,
az is lehet, hogy nem is érzi annak súlyát.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése