„Megsokszorozom
magam, hogy érezzem magam,
Ahhoz,
hogy érezzem magam, arra volt szükségem, hogy mindent érezzek,
Túlcsordultam,
nem tettem egyebet, csak túlcsordultam…”
(Álvaro de Campos)
Nem
bízhatok a születési anyakönyvem bejegyzéseiben,
egy
csecsemő vagyok, akit ott felejtettek a túloldalon…
Nem
tudom, ki vagyok, azt sem, ki voltam. Szüntelen
azon
gondolkodom, más voltam: nem is egyetlen ember,
hanem
számtalan heteronim járkált ki és be lényemben:
a
napokat átalvó Bernardo Soarez
álmodott
bennem őserdőket, s bennük elfeledett
civilizációk
temetőit a mohás fosszíliák alatt. Íme,
a
legimmerzívebb
élményem: a Tejó csak egy röpke
átmenet
a próza és a vers között hömpölyög és
megrezzennek
az igék és meztelenre vetkőznek
a
szavak. A Világmindenség misztériuma most
Álvaro
de Campos testévé alakít át: rajtam az öltöny és kalap
nap
nap után mindig ugyanaz, de ígérete Krisztus feltámadása
és
a nyelvek értése, bárhol is ver ma tanyát hajómérnökként
Campos,
leiskolázza Caeirót, ki versíró gyakorlatait sohasem
hagyja
abba, de halálával segíti Pessoát és felszabadítja benne
a
költőt, az ösztönök néma sikolyát nem úgy, mint Ricardo Reiss,
az
antik hagyományok örök gondnoka, ki mégis megformálta
a
redondilha maior tiszta hangzását, de a portugál újjászületés atyja
Caierót
eltemeti, Reisset Brazíliába száműzi, s
Isten ráhegeszti a
csillagok
mosolyát és rézsútos esőcseppeket küld esernyője tetejére,
hogy
a holdsugarak alatt érintéstöredékek simítsák simára Pessoa homlokát.
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2023. 09. 09.
Még
itt vagyok. Jól van így.
Hiába
hív a tenger
kagylóban
gyöngynek lenni
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése