Markovic Radmila: Ők és én

Amikor ketten ülünk a szobában, én hallgatok, mosolygok,
 mert felét se értem annak, amit hallok, de ettől függetlenül,
 látom a harmincegy-két fiatal, szép , üde arcot, lányok és fiúk,
 tekintetük ma is velem van. Míg az Egyedüllét a magáét hajtogatja,
én látom őket, most is itt vannak velem, a szobámban, mint valaha régen,
lesték minden szavam, nem a bölcset, az előrelátót,
 kit szeret igazán  a szíve választottja, sikerülnek-e terveik,
én fel-felpillantok a kávéscsésze belsejéből, mert belebújtam,
 és így társalogtunk.
 Ha találkozunk, még ma is itt nálam, ez olyan,
 mint a  bekeretezett fénykép a falamon,
 de mozognak az ifjú tanítványok, akikre a lányom féltékeny volt akkor,
 pedig nem kellett volna, mert ő a lányom, ma is az, és örökkön örökké az marad,
 a fiam észre se vette, mennyire szeretem a „gyerekeimet”, a harmincegy-kettőt,
 de lehet ők sem tudták mindég, mert vasakarattal maximalisták lettünk, ők és én.
 Képzeletem nem csalfa, régvolt, vagy nem rég, tudással ölelkeztünk, Ti, meg én,
akiket ha látok, akikről ha hallok bármit, ott ülünk együtt az osztályban,
 csak most nézzük egymást, és mindenkiben felébrednek a szunnyadó emlékek,
de amikor nyílik az ajtó, és belép hozzám a valós világból egy-egy tanítvány,
 olyankor  hallgat az Egyedüllét, lehet, irigykedik is egy kicsit, de észre se vesszük ,
 mert nem hiányzik, mert nem csak ő tölti be azt az űrt,
 amit az Egyedüllét szül mindenki lelkébe, mert ilyen erőszakos az Egyedüllét,
mert azért sem a Magány uralkodik a fölöslegesen nagy házamon,
 mert Emlékeim a szeretőm, gyerekeim, unokáim lettek
 az utamon a féltő, túlzottan féltő igaz Életerő.