Blank Judit: Falovacska

Soha nem érzett vágyak kerítették hatalmába, melyek olyan elemi erővel törtek elő, hogy szinte már elviselhetetlen volt.

Talán a frissen esett hó tette, talán a karácsony közeledése. Mindenesetre, ahogy végig nézett a városon, mely már ünneplőbe öltözött, hogy méltó legyen a Megváltó születésnapjára, a hófehér varázs könnyeket csalt szemébe. Erre a patyolat tisztaságra vágyott egész életében! Sokáig gyönyörködött az idei első hóban. Szerette a telet annak ellenére, hogy a rozoga fészert, amiben lakott, még fűteni sem nagyon lehetett. Mégis, ez a szűzies tisztaság, mely hang nélkül terült a városra, boldogsággal töltötte el.

Mostanában lesz 5 éve, hogy egyetlen unokája megszületett. És ő még nem is látta, soha! Nem is nagyon szokott gondolni rá! Ha egyszer így alakult az élete, hát legyen így! Tudta, hogy sokat hibázott, és tudta, hogy soha nem hozhatja vissza azokat az éveket, mikor még tudott volna változtatni, illetve tudott volna másik utat választani. Ő akkor az egyszerűbbnek tűnőt, a könnyebbnek ígérkezőt választotta.Az egyetemi évek után hamarosan megnősült, de annak ellenére, hogy kollokviumai és szigorlatai mind jelesre sikerültek, mégsem fejezte be, a gyors pénzkeresés és meggazdagodás vágya hajtotta.

Kocsmát nyitott. S innentől fogva nem volt megállás. A bevételt leeresztette a torkán.

Kisfia 6 év körül volt, amikor felesége elvált tőle. Utána nagyon ritkán találkozott vele, de akkor mindig meghitten beszélgettek, játszottak.Egyszer karácsonyra faragott neki egy lovacskát. Mennyire örült a kisfia! Mindenhova magával vitte, s szabadjára engedett fantáziájában hol táltos paripaként szállt a felhők felett, hol versenyparipa volt, hol pedig csak jó barátja, aki mindig vele van.

Elmosolyodott az emlékekre.Most éppen ennyi idős lehet a kis unokája. Hogy is hívják? Mit is mondtak? Mi a neve?Mennyire szeretné látni! Magához ölelni, játszani vele, mint annak idején az apukájával tette. Az ő kicsi fia már apuka! Bizonyára boldog édesapa!

Sokáig tűnődött rajta, majd úgy döntött, hogy karácsony előtt még felkeresi őket. És visz a kisfiúnak egy falovacskát! Talán így karácsony táján megbocsátanak neki a sok éves hallgatásért. Talán a Megváltó ünnepe megsejteti velük, hogy mi játszódik le most benne. Talán…talán még helyrehozhat valamit.

Kikészített egy öltönyt, ami még viszonylag tisztának mondható, s egy kabátot, melyen kevesebb volt a szakadás.

Elindult a templomba. Kemény hideg volt, nehéz volt a járás. „Csinálok egy falovacskát” – mondogatta magában. „De régen voltam az Isten házában!” – tűnődött.”Talán engem be sem engedne…”

A falovacska s a születendő kis Jézus képe tündökölt előtte a hófehér tisztaságban. Nem is vette észre, hogy a hideg –csalta könnyek az arcára fagytak. Alig várta, hogy odaérjen, s térdet hajtson az oltár előtt. Ó, mennyi mindent fog elmondani az Úrnak!

A templom ajtajában földbe gyökerezett a lába. Zárva volt! Hogy lehet ez? Miért pont most van zárva?

Lerogyott a földre, hátát a falnak támasztotta. Biztosan nem sokára kinyitják. Biztosan mások is szeretnének imádkozni. „Beszélgetni szeretnék az Úrral. Szeretném megköszönni neki, hogy ma reggel ellátogatott hozzám, pedig oly hosszú ideje nem is gondoltam rá! Éreztem, ahogy megérint, láttam, ahogy rám mosolyog!”

„S a falovacska! Hazamegyek, s elkészítem! Olyan szépet, de olyan szépet, hogy az én kis unokám sem teszi majd le a kezéből egy pillanatra sem! Mint az apukája 30 évvel ez előtt!” – köszönöm, Istenem! – suttogta, s keresztet vetett.

Krisztus képe és a falovacska képe felváltva mosolyogtak rá. Hol a jászolban látta a kis Jézust, hol a keresztfán. „Értem is halt meg. Értem is..” – motyogta magában.

Csendben szállt le az éj. az égből hófehér pelyhek táncoltak, s betakarták a várost, betakarták a lábnyomokat, s betakarták a sok szennyet.

Aztán jött a hajnal jég-csillogással, s lelke fényárban ragyogott Krisztus tenyerén.