A szarvas

A szarvas gyermekkorát egy kertben töltötte, ahova gondozójával együtt költözött, amikor az állatkert, ahol született a háború áldozatává vált. Az állatok nagy része elpusztult, de sokat fel is áldoztak a népkonyha részére. A gondozók néhányukat elmenekítették - leginkább a fiatalabbakat, kölyköket.

 Így került a szarvas ide, ahol a gondozója etette, nevelte szeretettel, türelemmel. Telt az idő, a kis szarvas megnőtt, megerősödött. Mikor már anyányira nőtt, átvitték egy szép vadasparkba. A szép vadasparkban nem volt egyedül – élt ott rajta kívül még néhány szarvas meg sok más állat is. Lehetett ide-oda futkorászni, illatos, friss szénát csemegézni az etetőből, s hűs vizet inni a fák közt csordogáló patakból. Jól érezte magát ezen az új helyen a szarvas. Örült a nagyobb helynek, az árnyas fáknak, ligetnek, a társaknak.

 Egy idő után mind többet és többet járkált a park kerítése mentén, bámulva a kinti világot. Már egyre kevésbé találta kellemesnek a parkot, s egyre kevesebbet kereste a többiek társaságát. Néha képes volt órákig álldogálni a kerítés mellett, s a szíve megtelt ismeretlen érzésekkel. Vággyal a kinti szabad világ iránt. Látta a tágas mezőket, az idesejlő erdőt és a távoli, zúgó fenyveseket. Oda szeretett volna rohanni, ott szeretett volna élni. De a kerítés erős és magas volt. Innen nem volt szabadulás!

 Próbálta átugrani, kidönteni az útját álló kerítést, de nem ment. Hiába futott körbe-körbe rést keresve, nem talált.

 Egyik nap azonban rámosolygott a szerencse. A bejárati kapu körül ődöngött, mikor éppen hozták nagy társzekereken a szénát. Nem sokat teketóriázott, hanem a megnyíló kapun át, a lovak mellett szélvészként elvágtatott. A lovak ijedten meghőköltek, s a kapus ugrott, hogy elébe álljon, de lekésett, a szarvas pedig boldog révületben, a szabadság révületében nyargalt a tág mezőrön a távoli erdő felé.

 Ám boldogsága nem tartott sokáig. A park nem engedte el a lakóit, ha valamelyiknek sikerült is kiszöknie, hamarosan visszahozták.

 A szarvas meghallotta a falka csaholását. A falkáét, melyet utána küldtek, de nem állt meg. Futott tovább, most már az életéért. Sebesen futott, mint még soha, de a kaffogó, csaholó falka mégis egyre közeledett. A vérebek már-már a sarkába értek, és akkor egyszerre egy gyors sodrású folyó vágta el az útját.

A kutyák a sarkában, előtte a folyó!

 Csapdába került!

 Aztán egyetlen hatalmas ugrással a hullámok közé vetette magát. Kis ideig sodortatta magát az árral, majd úszni kezdett. Úszott és úszott - és egyre magabiztosabban.

 Üldözői meglepődve megtorpantak a parton, ott toporogtak, marakodtak egy darabig, s ahogy látták a szarvast távolodni, futva követték a folyó mentén. Az pedig nem törődve hullámmal, sziklákkal úszott rendületlenül tovább. A parton maradók csak nézték, ahogy megveti a lábát a fövényen, kikapaszkodik a másik oldalon. A folyó hullámai tovább hömpölyögtek a völgyön lefelé, a kutyák izgatottan futkorásztak a part mentén, de a szarvast ez már nem érdekelte. Pillanatra visszanézett, s tekintetében egy icipici büszkeség villant meg.

 Újból előtte terült el a tágas mező, s az erdő fái is mintha közeledni kezdtek volna. Mikor odaért, minden habozás nélkül beváltott a fák közé. Alakját a falka elől elrejtették a lombok. Ugatásuk, csaholásuk is egyre halkabban jutott el a szarvas füléig. Később már egészen elenyészett ez a hang is. Se patakok, se kidőlt fák, tisztások, sűrűségek nem állították meg. A gerincről még visszanézett a völgyre, ahonnan jött. A vérebek acsarkodásának hangja halkan feljutott ide, de a szarvas, csak meglóbálta kicsit a füleit, mintha legyet hessegetne el, s folytatta útját a zúgó fenyvesek felé.

 Útjában találkozott más állatokkal, más szarvasokkal is. Gyanakodva nézték, nem közeledtek, s ő is kerülte őket. Nem ismerte ki magát az új környezetben. A zúgó fenyvesekben elveszett a nyoma, a legsűrűbb helyeket kedvelte, a tisztásokra soha nem lépett ki, ivó helyet is olyant keresett, amit más állatok nem használtak.

 Idő teltével mégis megbarátkoztak egymással a szarvas és a táj, a többi szarvas, s az erdő állatai. Társakra lelt végül a természet törvényei szerint.

 A zúgó fenyvesek borította hegy lett az otthona, s mikor a fák lombja rozsdásodni kezdett, és hűvösebbek lettek az esték, az ő hangját is hátára vette a fák felett nyargaló szél.