A művész egy különös, sajátos szubjektív „ént” valósít meg. Ennek a kijelentésnek rögtön megcáfolható minden mondata: Ki a művész? Mindenki? Senki? Ki dönti el? Mikortól művész valaki, és ha az, akkor örök életére az marad?
Létre hozni? Kassák azt írja, hogy ahhoz először rombolni kell, hogy alkotni tudjunk. Akkor? Mi is a helyzet az ókori polihisztoroknál? Hogyan jutunk el a középkori ikonokig, ahol homályba vész a név, az aláírás. Mindegy is: „egy helyre megy”. Hogyan lehetséges innen a zsenikép eszményéig eljutni, megőrizve az addigi tradicionális művészeszmény kontaktusában a zsenialitás maximumát? Néha-néha alább is kell szállni.
Freud így nyilatkozik a művészfelfogás és a zseni viszonyáról: „a közönség valódi érdeklődése a művészet iránt nem a művészetnek magának szól, hanem (még ha ezt gyakran el is fojtják) a művészről, mint nagy emberről alkotott képhez.”
Clark azt mondja „bár sok jelentés tapad a remekmű fogalmához, az mindenekelőtt egy olyan zseniális művész műve, aki úgy oldódott fel korának szellemében, hogy egyéni tapasztalatai univerzálissá váltak.” Eszerint létezik remekmű? A művész-zseni univerzális? Gondolkodó? Szükség van a művészre? A más szemszögre? Éppen úgy, mint az udvari bolondra, a királyi udvarban. A hatalom, a rendszer persze mindent befolyásol, alakít, de így van mi ellen menni, s nem szabad egy helyben maradni: fel kell állni és kiáltani, egyszóval kinyilatkoztatni.
Egy nézet szerint, a művész feladata a ráébresztés, hogy lehet és kell „más szemmel nézni a világra”, nevezik ezt a működési mechanizmust fenségesnek, elidegenítő effektusnak, L’Amour fou-nak.
Ma már nem működnek az esztétikai tárgyak hatásai, ma a művész feladata egészen más, egyfajta koordinátor szerepkör. Dunn brit művész kifejezését használva inkább „kontextus-szolgáltató”, semmint „tartalomszolgáltató” szerepkör ez. A művész ma kritizál, analizál, felold. Kritika. Közösség. Kommunikáció. Saját magát kritizálja, a szerepkörét. A művész mindemellett mobilizálódott, kozmopolitává vált.
Az avantgárd volt az első nagy kísérletezés, tágítás, nyitás. Liszickij egy olyan képi teret hoz létre, ami zavarba ejti a nézői tekintetet, mert az nem tud egy egyértelmű perspektivikus teret lekövetni. Ez (szerinte) a nézői tekintet forradalmasítása, ami hozzájárul egy új ember és egy új társadalom megszületéséhez, egy utópia megvalósításához. Az avantgárd műalkotás által kiprovokált törés kellett ahhoz, hogy a befogadót kizökkentse a kényelmes nézői pozíciójából és merjen lépni: részt vegyen, hagyja el a passzív nézői szerepet és legyen aktív részese a műnek. Így juthatunk a happeninghez, performance-hoz, akcióművészethez. Elutasítani. Érteni. Nem érteni. Merni.
A hermeneutika azt feltételezi, hogy a jelentés nem olyasvalami, ami a műben benne van, de nem is olyasmi, amit a befogadó tesz bele a műbe, hanem olyasmi, ami a műalkotás és a befogadó között jön létre és ez az egyik oldalon sincs előre fixálva, tehát sem a befogadó nem rögzíti előre a jelentés akarását, sem a művész nem csinál didaktikus műtárgyat. Mindent előzetes feltevések alapján próbálunk meg értelmezni, megérteni, és ez kudarcot vall akkor, hogyha az adott műalkotás ezt nem igazolja vissza, ellentmond az előzetes feltevéseinknek. A hermeneutika szerint az igazi megértés itt kezdődik, a meg nem értésnél, ugyanis az értelmezés folyamatában megtanuljuk felülvizsgálni a saját előzetes elvárásainkat és egy új megértésre teszünk szert.
Kritikai művészet. A művész ma kritizálja a művét, mások műveit, a környezetet. Így jutunk el az intézménykritika fogalmáig. Buren 1970-ben megfogalmazta: „Bárhol legyen is egy mű kiállítva, a hely rányomja a bélyegét és megjelöli, attól függetlenül, hogy a mű közvetlenül (tudatosan vagy öntudatlanul) a múzeum számára készült-e vagy sem; minden munka, amely ebben a keretben jelenik meg és nem reflektál ennek rá tett hatására, az autonómia vagy az idealizmus illúziójának esik áldozatul.” Piroschka Dossi Hype című könyvéből egyértelműen felsejlik egy már-már túlzó, karikaturisztikus rendszer: műgyűjtő, aukciósház, galéria viszonylata. Hype. Tudjuk, hogy nem mindegy: ki és hol? A tárgy szinte mindegy is, ha a helyszín, s a hírnév megfelelő. Lehet helyszínre reflektálni: helyspecifikusság. Helyhez kötött, helyszínfüggő. Amire először gondolok, az a köztéri szobrászat. A mindig jelen lévő. Az épületek helyspecifikusnak számítanak elvből? A public art, a graffitik?
Ha áthelyezek egy helyspecifikus művet, az megszűnik létezni, elvész a jelentése? Az installáció is idetartozik? Ma a helyspecifikus mű a kultúrakritikai álláspont képviselete, amely nyitott a nem művészeti helyszínek, intézmények és témák iránt, elmosva a határvonalat művészet és nem-művészet között. Így jogos ma a kérdés: Mindenki művész? A hétköznapi élet és a művészet folyamatosan összemosódik, nem véletlenül a közös főzés, a faültetés is reakció, célokat rejt, egyfajta művészeti tendencia. Közterekről beszélünk, ahol a lakosság a befogadó, szemlélő. Az urbanizáció hátránya, hogy minden uniformalizálódik, de a köztereken ott vannak a névjegykártyák: a művészeké (mindenkié). Manapság a szembenállások szabta köztér hiányzik leginkább az aktivista kultúrából, de megjelölés, fricska az van. Nem kell ma már múzeum: kiállítás, az csak elidegenít, elhatárol, a közösség egy kis rétege megy csak be, de a nagy többség az utcán marad. Ha a hegy nem megy Mohamedhez...
A kritikai művészet számára valószínű, hogy a néző lesz a legfontosabb: a művészet, hogyha hatni akar a társadalmi valóságra, akkor mindenképpen a nézői tudaton, észlelésen, cselekvésen keresztül tud hatni arra. Furcsa szerep a befogadói. A néző néz, gondolkodik, vagy tovább sétál, jó esetben nincsen elvárási horizontja, rosszabb esetben előre tudja: a kortárs művészetet képes-e befogadni, avagy sem. Az egyik nézői elvárás, hogy a felismerésen keresztül jusson el a társadalom átalakításának a vágyáig, vagy a társadalmat átalakító tettig. Aktivisták. Az 1984-es kiállítás katalógus-esszéjében Lucy Lippard azt írja, hogy „bizonyos művészeti aktivitások (oktatói vagy média-tevékenység, közösség- és munkaszervezés, közösségi politikai munka vagy a művészközösségeken belüli szervezőmunka) kihelyeződnek a „külvilágba”. Ez egybevág a köztér új művészet fogalmával. Kiderül ebből a mondatból az aktivista feladatköre: „oktatói tevékenység”, „munkaszervezés”, „közösségi politikai munka”. Az aktivista egyfajta lázadó, megahatározás szerint: olyan személy, aki egy társadalmi szervezet munkájában meghatározóan részt vesz; a rögzült identitásminták ellenében megy, miképpen a a társadalom sztereotip képzeteinek is. A művészet mai szerepe a társadalmi helyzetek, viszonyok, logikus, demokratikus helyreállítása (ha egyáltalán beszélhetünk helyről). A művészet az utópiában hisz, ugyanakkor egyfajta disztópia felé tartunk, evezünk. A művész által felvázolt világ megtisztult a hatalomtól, a rendszert gyökerében újraértelmezi, a benne lévő- élő embereket. Persze ez is utópia. A kritikánál tartunk. A problémamegoldás még nem érkezett meg. Csak a felismerés. „A III. Világháború információs gerilla-háború lesz”- mondja Marshall McLuhan. Információ. A köztéren. Felvetődik a kérdés: a fizikai valóság és a cybertér is tér. Az internet, a „háló” közösséget, virtuális életet, akár több identitást rejt. A technika is messze túlhaladta a keretezett kép lóg a falon és „az a művészet” fogalmat. Az élmények, vizualizáció, de a kritika sem áll meg a fizikai életnél. Túllép: hacktivizmus, DIY, taktikus média.
Peter Weibel azt írja, hogy a következő évtizedben meg kell próbálnunk a képet olyan rendszerré alakítani, ahol a megfigyelő csupán egy pont, a háló, a rendszer-kép, mint háló egy csomópontja. Véleménye szerint az egyéni élményfeldolgozás nem helyes út, ami igazán perspektivikus, az a kollektív megélés, átélés, beleélés. Ami úttá válhat, az nem a laptop és ember összenőtt viszonya, hanem a közösségé. Ez a nézet szintén az aktivizmust hívja életre és a kérdéseket:
1. Hogyan alakítsunk ki közösségi vagy kollektív identitást anélkül, hogy gyanakodva tekintenénk azokra, akik kívül rekednek e közösségen?
2. Létrejöhet-e kultúraközi dialógus anélkül, hogy az egyes megszólalók saját egyéni identitását, önmeghatározását fel kelljen áldozni?
Az aktivista művészet ezért a politikai elkötelezettség próbatétele: a kultúraterjesztés és interakció nem intézményes formáit használja: a demonstrációkat, tüntetési táblákat, a mail art csatornáit, falakat és buszok oldalát, bevásárlóközpontok tereit, és teszi ezt azért, hogy olyan közönségnek szóljon a társadalmi igazságosságról, amely vélhetőleg kevés türelemmel viseltetne a finomra hangolt esztétikai kérdések iránt, de amelyet foglalkoztat a háború, az egyenlőtlenség, a politikai szabadságjogok, valamint a környezetvédelem. A 19. század végétől építették ki fokozatosan a vasútvonalakat, most egy másfajta struktúraátalakítás következik: a hálózat eljuttatása, de nem kábelekkel- láthatatlanul, mindenhová. Felmerülnek persze alapvető kérdések, felvetések: létezik magas- és populáris művészet, aktivizmus és médiaművészet. De képesek-e egységben működni, kell-e? A politikai „vákuumhelyzet” úgyis mindent átsző, ki lehet-e törni? Meg lehet-e állítani azt a rendszert, melyben térfigyelő kamerák, online regisztrációk és reklámok burjánzanak? Meg kell-e állítani?
A modern történelem összefoglalható négy fontos pontban:
a, nem rekurrens, hanem lineáris.
b, a történelemnek az ember az alanya és nem az alávetettje, az egész emberiség az alanya.
c, a múlt végül elveszíti példaszerűségét.
d, mindenki művész. Közösségi tudás az Interneten. A közterek szabadok. Az irányítás megszűnik. Kollektív létezés. Utópia.
Forrásjegyzék:
- egyetemi jegyzetek (MKE)
- Joanne Richardson: A TAKTIKAI MÉDIA NYELVEZETE
- Peter Weibel: Az intelligens kép
- Piroschka Dossi: Hype
- A gyakorlattól a diszkurzusig-
Miwon Kwon: Egyik helyet a másik helyett. Megjegyzések a helyspecifikusságról
Grant Kester: Életképek- A dialógus szerepe a társadalmilag elkötelezett művészetben
Gregory Sholette: Hírek Seholországból- Aktivista művészet és ami utána van...
John Roberts: A művészet, az immateriális munka és az értékkritika
Julian Stallabrass: A művészet ára és haszna
Griselda Pollock: Kánon és kultúrharc
Judith Halberstam: Technotópiák. Transznemű testek reprezentációja a kortárs művészetben
Az írás részleteiben vagy egészében történő másolása elkerülése érdekében minden jog fenntartva!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése