Dániai hadifogság – 3. rész

Utunk Magyarországon és életünk a hazai földön

X. 22.

Kaposvárról való elindulásunk utáni első napon Mesztegnyőig jutottunk el. Itt egy régi rokonunknál szállásoltak be, Kauer Bözsi néninél. Nagyon jól éreztem magam, igazi rokoni vendégszeretettel látott el Bözsi néni azon az egy napon. Elbeszélgettünk hazai dolgokról, a famíliáról, rokonságról. Egy képet hagytam a kis családomról. Megígérte Bözsi néni – ha módjában áll, felkeresi Icát és a gyerekeket. Már itt hallottam kint Németországban, hogy Mesztegnyő sokat szenvedett a harcokban.  – Sok hasznos dolgot kaptam Bözsi nénitől, cipőpaszta, zsilett, gyufa, cukor stb., azonkívül 2 kg. dohányt vásároltam, ami aztán sokáig elég volt. Marcalin is keresztül mentünk, de itt nem volt mód a rokonok meglátogatására és itt már nagyon a nyomunkban volt az orosz, de nagyon lassan nyomult utánunk – vártuk, hogy elér bennünket, és nem kell tovább mennünk, de nem következett be.

Következő megállóhelyünk Hollád volt, itt két napig voltunk, kenyérsütés és hihetetlen ivászat folyt és evés a végtelenségig. Sokáig emlegették az emberek Holládot. Itt szöktek el az embereink legnagyobb részt úgy, hogy némely század felére apadt le. Vajon jól tették-e?

Innen Keszthelyen át Pacsára mentünk. Itt már nem bírtam a bizonytalanságot és megkíséreltem a szökést is. Bementem Zalaegerszegre, hogy tájékozódjak, milyenek a viszonyok. Itt találkoztam Gusztival (Ádelmann Gusztáv, kaposvári kertész – B.G. megjegyzése) és neki is elmeséltem szándékomat, hogy meg akarok lépni, de ő is azt javasolta, hogy ne tegyem, mert akkor már kezdték összeszedni a lógós embereket és hírei voltak a kivégzéseknek. A zalaegerszegi laktanya tele volt akkor elfogdosott csellengő emberekkel. Az alakulatomat nem tudtam, hogy hol állomásozik, így aztán Vasvárra irányíttattam magam, onnan aztán Szombathelyre, majd vissza Zalaegerszegre, és ott tudtam meg, hogy Nemesapátiban állomásozik ezredem. Nem volt mit tennem, bevonultam az ezredemhez. Nem mondom, egy kicsit megdorgáltak a jó tíz napos bolyongásomért, de semmi különösebb baj nem történt.

Hosszú ideig loptuk a napot Nemesapátiban, itt kezdtük meg a kiképzést, az is aztán gyönyörű mesterség volt, minden csak nem katonaság. Itt jó sorunk volt, az embereink majd minden pénzüket elköltötték a rengeteg ivás és evésre, a falusiak kihasználták a konjunktúrát és förtelmes drágán adták el mindenüket, ami feleslegesnek számított. Itt áthelyeztek a 3. századhoz. Durczy Pista hdgy. lett a parancsnokom /levente körzetparancsnokként még nem volt a fronton/. Nem volt rossz gyerek, csak rettenetesen hiú ember és borzalmasan visszásnak tetszett már itt, hogy a hihetetlen nehéz viszonyok közt, mikor az emberek rongyokban jártak, akkor ő naponta háromszor is átöltözött, de tehette, mert vele volt a sok saját ruhája. Az új kollegáimmal, akikkel aztán hosszú hónapokon át együtt éltünk, itt ismerkedtem meg. Nemes Zoltán hdp. mezőhegyesi tanító, az öreg nagybajuszú, kopasz Zoli bácsi. Bálló Sanyi hdp. okl. kertész kollega orosházi gyerek, fiatal gyerek-katona.

X. 23.

A magyarországi viszonyokat véve alapul, Nemesapátiban éltünk legjobban. A kiképzést egy kis délelőtti lötyögés keretében elintéztük. Lényegében majd minden nap a díszmenet gyakorlása, fordulatok és sorakozók folytak. A szabad időben pedig kártyaparti Durczy Pistánál. Itt tanultam meg ultizni, ez aztán ment állandóan – mit is csináltunk volna mást.

A harmadik századhoz való áthelyezésemmel együtt a lakásomat is meg kellett változtatni és így kerültem a kakasdombi lakásra. Háziasszonyom Zsuppán István földmíves volt. Együtt laktam egy német b. hálózatbeli szerb származású egyénnel, a nevét sajnos elfelejtettem, valami Emil volt. Otthon volt a gazda menye, egy budapesti villamos kalauz felesége a kisfiával együtt. Ők Pestről jöttek haza látogatóba és ott ragadtak, mert az ostrom miatt nem mehettek vissza. A németeknek volt a faluban, mint már említettem, ez a kémszervezet-szerű hálózatuk, kb. tízen voltak németek, magyarok főként délvidékiek, olyanok, akik szerbül is tudtak, azon kívül a magyaroknak a női hozzátartozói. Ez a társaság jól fizetett alakulat volt és nagyon szerettek jól élni, a pesti fiatalasszony pedig nagyon jól főzött, és többször megkérték, hogy készítsen nekik nagy vacsorát és ilyenkor engem is megkértek, hogy a hölgyek szórakoztatására vegyek részt a vacsorán. Ezen aztán volt evés-ivás. Karácsonyeste és szilveszter este volt a csúcspontja a lakomázásnak. Egyszóval – jól éltünk. A hozzátartozók között volt egy nagyon csinos lány, akinek aztán Balló Sanyi és Bakai Sanyi csapták a szelet, minden különösebb eredmény nélkül.

Durczy Pista a községházán udvarolt, nagyon helyes kislány volt, a hölgyike, ha jól emlékszem, Horváth Ilonka. Durczy vallomása szerint a hegedűvel és az elegáns külsejével hódította meg a kislányt. Nagy hódítása volt, mert még hónapok múlva is szóba került az ügy, ha hazai dolgokra emlékeztünk vissza, ez pedig katona szemmel nézve nagy dolog, mert „andere Städchen, andere Mädchen” elmélet nagyon érvényes még ma is a katona világban. Még mi nős emberek is feloldódtunk néha egy kicsit az ifjoncok feltörő örömujjongására, ha felhangzott a jelszó: „Micsoda Nő!” – Ezen aztán katonáéknál nem lehet megütközni. Egy kis udvarlás, kedveskedés a szépasszonynál mindjárt jobb elhelyezést jelentett és főként jobb kosztot, ami aztán nagyon kellett, mert a kincstári koszt csak a lét fenntartására volt elég és semmi másra.

Itt tartott Nemesapátiban nagy beszédet az ezred előtt Jaross Andor, meg valamelyik nyilas képviselő. Kaptuk a nagy frázisokat – így meg úgy lesz majd Németországban, meg az új fegyvereket kapjuk, nagy kiképzés és jövünk utána haza. Már mi a tisztekkel együtt mondogattuk, hogy nem megy a tavasznál tovább a háború és reméljük, ha bevetésre kerülünk, az első alkalommal megadhatjuk magunkat. A németek ellen nyíltan nem volt szabad beszélni, de már mindenki szidta a háborút és a végét kívánta. A nyilasokat pedig mód felett utáltuk. Amikor aztán bejött az új tisztelgés, akkor aztán meglett a véleményünk az egész vircsaftról.

Itt folytak a toborzások a Hunyadi SS-hadosztályba. Többen jelentkeztek, alig lehetett visszatartani őket. Itt a legényem Püspök Feri, toponári gyerek, a vallomása szerint többször dolgozott a cukorgyárban Kaposváron, ő is jelentkezett a Hunyadi hadosztályba és alaposan megkönnyített a dolgaimban, de úgy hiszem, hogy tévedésből történt az egész. – Ebben az időben történt az ezred kiegészítése és feltöltése a kaposvári zlj.-ból. A mi századunk is kapott kb. 50 ember pótlást, főként somogyiakat – ezeket a fiúkat szét akarták a században osztani, de az én kérésemre aztán megkaptam őket, mint külön szakaszt.

Itt láttam, hogy milyen nagy különbség van magyar és magyar ember között. Mindvégig éreztem, hogy a dunántúli ember értékesebb, mint az alföldi, de itt lényegében be is igazolódott. Igaz, az én népem magyar volt, míg az alföldiek nagy része tót származású. De azt is láttam, hogy az emberekkel bánni kell tudni.

Nemesapátiba elindulásunk előtt nagy nyilas harcok voltak Szántó hdp. és a már említett kémszervezettel közösen ellenünk. Ezek a részletek aztán Dániában láttak napvilágot a kapituláció után, és véglegesen úgy érzem, csak ha haza kerülünk, tisztázódnak és igazolódnak. Az minden esetre gyanús volt nekünk, hogy olyan sokáig húzódott az ügyünk, de a pontos okát nem tudtuk.

Így érkezett aztán el január közepe, mikor egy borzalmas havas reggelen a hóviharban való háromórás álldogálás után megindultunk. A pótlással együtt kaptuk Gál Károly hdgy.-t családjával együtt. Ha jól emlékszem a pénzügyminisztériumban volt Budapesten tisztviselő. Feleségével és kis fiacskájával együtt ők aztán végig velünk jöttek vándorlásainkban. Még Nemesapátiban, sőt egész magyarországi tartózkodásunk idején megvolt a kellő baráti együttérzés a tisztekkel, de amint az egyéni szerzési lehetőségek megindultak, az önzés a kisebb rangot teljesen hátra szorította és megkezdődött a magyar átok.