TEHER


Harangok vonagló tánca érintette meg ajkaimat, kiképzett sírköveken át bíborragyogással érkezett hozzám. Diszharmonikusan rázkódik az idő. Vörös fényen át közelít felém, rágós remegése megfakítja csontsovány arcom bőrszínét. Hantjaikon ugráló halottak most gondolataim, rám mért ütéseiktől recsegve csattannak ketté csontjaim. Múltamat nyögve kérném – adjon nekem új erőt, s új értelmet féregrágta szívemnek. Szakítsa ki belőlem franciásan e dallamtöredékek tárházát. Hagyja szeretni végre önmagam, hisz rám van írva, valójában mit is jelenthetek nekik.
Szállnom kellene, repülnöm, mégis hátamon fekve, izzadtan sajog testem, pedig túlléptem már idejétmúlt bánatképeimen. Azt hiszem, a bizalom hiánya éget, nevet rajtam, kacagva tükröt tart, s közli, nem várja a véget.
Hason csúsztam elé, s rettegve kértem alázatát. Könyörögtem esélyt az élethez! Sírva láttam, röhögve fordult el. Ekkor torzultam magam köré, s fontam kaktuszárkádoktól ölelt lelkem völgyére acélburkok özönét.
Két tenyerem tartom a végtelen istenek elé, arcom szomorúan tekint vissza, mosolyából bánatfény áradt zuhatagban zúdulva rám.
Poshadt víz íze szaporítja szám rettenetét, világosan érzi, világtalan szemmel látja, életlen foggal őrli, rágja, ösztönösen mossa át agyam a tisztának látszó, közömbös világok bárgyú áradata.
Teher lettem! Fölösleges, rusnya nyűge ennek a világnak. Teremtményei ismeretlenül vetnek pokolra, ismeretlenül vetnek követ rám. Vajon mivel vívtam ki íly csodálnivaló félelmetes gyűlöletüket? Véleményük kézlegyintés csupán, az emberi értelem és megértés halovány szikralángja sem villan most bennük föl.
Hát nincs senki, aki egy kicsit vigyázná félve rettegett életemet? Túl hosszúra nyúlt népi rege lennék?
Fülembe súgják régi titkaikat, bárcsak kérhetnék mást, hogy emlékezzen helyettem!
Újra köszön nekem a nemes ital, félig szítt cigarettám fogaim közt pörgetem, rágom, s rágódom jelenem szörnyű kínjain. Lágyan kiábrándít, mint szokott a tény, hogy üres vázlat vagyok. Miként rongybábú a kőhalmon, szélfúttan lovaglok, s hajlít nekem acélpántot, mit, mint óriásbillogot hordhatok.
Ujjaim körmeit rágva csendesen tompulok, s tompított agyammal együtt ostobán vinnyogok.
De szívesen lennék máshol! Akárhol, csak távol önmagamtól, mert fáj, ahogy mindig utolérem magam. Nincs hangulat, nincsenek színek, minden oly szürke, és sirat az írott föld. Kezembe szorítom rögét, ébreszt, s ijeszt, hogy bizony por, csupa por, mi az emlékekből marad.
Ám terjedek tovább, mert szomjazom őseim vérét, vár a nincstelen léleköröm s ami megmaradt, hát azt is az eső mossa majd szét. Édes e nedű, mégis kesernyésen áramlik bennem, terít időt még belém, és illúzió csupán, hogy holnap madárkacajra ébredhetek.
Csitt! Kérlek, csendesedjünk most le egy picit! Ne arra emlékezzek most, ami oly nagyon bánt. Fordulok balra – ámulok, fordulok jobbra – szépséget pillantok. De vajon csak látszatra? Mikor két szemed önállóságát nézem, de egyre csak egy szemmel láthatok, mert mellé figyelő szemem még mindig a könny árasztja el.
Azt hiszem, ők könnyebben lépnek át rajtam, hisz mondhatják: „…én szóltam, vigyázz!” Nekem is nehéz nem őszintén gondolni most rád, még mindig tép a varázs, tép, mar az érszaggató vágy. Szeretnék szomorúan szenvedni szívedben. Remélem érted lepergető hangomat, mert veled a csendemet is örömmel osztanám. Túl mély most, hogy beteljesedni látszik végzetem, a sorsom óriást köpött fejemre. Nyála csordul felém, s arcomon mosolyog, ahogy vonaglik már le.
Állítom, vágyom igaz szerelmem, s hogy testem végre őszintén szerelmesedjen. Ám, ha eddig csak belül izzott parazsa, vajon tényleg itt az ideje, hogy valóban feltüzeljem? És vajon nemes-e az érzelem, ha félelem szül benne ragaszkodást?
Mint horogra akasztott szennyáradat, úszom a vízzel, s begubózott bábként keményítem magamra kényszerített vázam. E csontkeménységemen belül mégis valami oly lágy, mint nyári szellő, mikor nyelvemen őrült tangót jár. Beszívom, nyelem, s felvillan bennem az őzszínű érzelem.
Napkeltével nyugszom, mert fénylő holddal élveztem életet. Valami megfordulni látszik.

Táncoló idő, tán te vagy az?

Hozzád szegezem kérdésem, s homlokom ráncolva innám válaszod. Bár, ahogy az már szokásod, nem intesz nekem elnyújtott szitárjelet. Sajnál most hangod, mert japán dallamokon repít, jajgat az arcod és megcsal a fényed, mert maró cáfolattal zúzza szét agyam szüntelen vérrögöket feltálaló böfögését.
Parány csengettyűként támad rám az orkán, és üvölti fülembe barlangos tócsák csattanását. Taposva tépem tehetetlen húrjaimat. Éheztetem magam, hogy még önzőbb legyek, habzsoljam, harapjam, s húzzam szét őrületemet.
Visszatérek. Örök körforgás ez, életet kér, és élővé tesz. Lehet, hogy nem a tökély az, mi nekem kell!? Őszinteség s értelem csupán mire vágyom!? Csendes helyekre, melyek elhitetik, hogy különb lehetek másoknál!?
A rivalda elragadja az embert. Kárhozottá tesz, népektől üldözötté, mégis kívánom puszta csendjét, s megragadnám őserdők matt lángját.
Tapintom szememmel Velencék tiszta vizét, orromban érzem illatát, számban érzem ízét. Mondjátok számomra kedvesek: „Állj! Most már igazán elég!” De kérdem én, vajon hol a szavaknak, beszédnek vége? Vajon hol a könnyek vége? És hol az értelem, és hol van az önhit? Hol az igaz megbánás, hol a való, s az igazi alázat?

Hol van hát az igaz megbocsátás?
Vajon mit rejt az igazi hit? Vajon mit takar el? És miért énekel kórusban a bűn is, ha kell?
Lassan kolompol, most angyal zongorázik talán? Játszik kezemmel, s bohózatot csinál álmaimból.
Azt hiszem, már tiszta vagyok. De akkor miért üldöz átokszavával? Hisz hiszek én, csak máskor, vagy máshol, rácsodálok rácsaira e sznob világnak. Prűdségét levetkőzve pőre női láb nem tekint pírral arcomra, s bár lehet szépsége igéző babona, álarcommal nem csodálkozhatom rá. Talán nincs is több titok túl a sokaságon?
Talán nincs is több valódi elvárás? Eredeti gépekké válunk lassan, érzelmek nélkül, mikor félelmetessé válik az isten, s a poklok csak játékszer?

Rongyokba csavarva dobozokban fekszünk, zsíros pénzen vett villáink fekete sarkaiban, vérünk ízét érzi torkunk kihűlt csonkja. Emberhúst éhezünk, ami már nem is meglepő, hisz vérrel folyt tele szánk, mikor születtünk.
Egy gyönyörű élet ez, mert oly sokoldalúan értelmezhetjük, hogy csak nyer az, ki megbocsát.
Ha most néznél rám, miként értékelnél?
Egyenlő kattogások jelzik most magamhoz intézett, őrült imám. Már csak magamon ejtek erőszakot, kíméllek téged, s óvlak, gondoskodó mesevilágommal rejtem el azt, hogy mennyire féltelek. Pedig megfogadtam, hogy háborítatlan elmével válaszolok neked.
Szerelembe ágyazott nyomorult lelkem figyelő tekintetek szelik ketté, nomád pusztákon lovagol, görcsös fakompokon szeli víznek habját, éneke szerelmi öntudatra csábít, sokakat megöl majd, mielőtt megnyugszik, de lesz, kit óv, félt, alakít.
Szenvedünk nyomorultul, és puritán életünkben nem választhatunk tisztán.
Kérdezed kedves szép szemeddel: „Mitől félsz? Óvni akarsz?” Mégis pusztít őszinteségem, s vágyam szinte fáj. Testemmé váltál, de nem életemmé. Hát vedd el, ragadd el, szakítsd ki belőlem érzéketlenné vált fájdalmaimat. Rombold le régi váram, vagy keményítsd bennem tovább büszke vágyam, de ne tégy újra tétova lélekké engem. Támadj rám, ha vétkezek, de érts mögötte, mert túl nehéz még nekem.
Tudom, másnak sem könnyebb, másnak is fáj az esztelen múlt, de félelmeik agóniáját ne én bánjam, ne engem szakítson szét, hisz mindig mások hibái miatt vétkezünk, s bűnhődünk most. Hadd legyen hát érzelmünk csak a miénk, miképpen eddig is egymáséi voltunk múltban, s jelenben. Ne szakítsuk ezt mogorván szét.
Nem bírom összeszakadt rejtelmeimet feledni, még nem, - vagy már nem? - ameddig minden apró ficam évekig hat vissza.
Magamra ordítok most öngyilkos harmóniát, többször vizeltem arcul életfényképemet.
Mit mondhatnék még? Hogy esendő vagyok, s nyomorult? Hogy veszélyben a lelkem, s általa életem? Már egy szót sem tudok feldolgozni, s e bajban dúsulnak mozdulataim.
Újra felfokozott rémülettel támad, és mindig akkor mikor látja, védtelen vagyok. Fohászt rebegve nézem, egyre fogyatkozó testhüvelyem miként öregedik szénné, s válik bennem szennyé apróvá szakadó erényem.
Szomorú szemed szivárvány könnyeit sínyli meg most szivárgó lelkem. Elszomorít, ahogy elszomorítod magad. Eddig szerelmed sodrásában úsztam együtt a halállal, és most arra kényszerítesz, hogy egyedül álljam átható tekintetét. Leesett rólam már rég e közöny álcája, s üveges lett üres szemem. Felzaklatnak most szavaim.
Tiszta vagyok, de akképp tűnik érthetetlen, s elérhetetlen. Ahelyett hogy bátorságot öntenének belém, szétragadják gyámoltalan testem. Mindenki kirabol egy parányi részt belőlem.
Egyre kisebb leszek, de egyre nagyobbat robbanok majd, és akkor talán az egésznek én is része leszek, s ez egésznek velem együtt vége lesz.

4 megjegyzés :

  1. Nem nevezném esszének, sokkal inkább egy hatalmas ívű prózaversnek ezt a vallomást. Míg olvastam, rádöbbentem arra is, hogy azért nem nagyon szólnak Hozzád, mert végtelenül nehéz ezt a fajta írást befogadni, s egyáltalán, a műveidhez leginkább a csönd illik, ha elolvastuk őket. És tetszett!

    VálaszTörlés
  2. Csatlakozva Dittához, tényleg nehéz befogadni az írásodat Kedves Levente. Mindet többször elolvasom. Oly sok mindent mondanék, de nem találok szavakat, mert mélyen elgondolkodtatsz. Most is csak annyit, hogy - Gratulálok!

    VálaszTörlés
  3. Nyomban az első sor: "Harangok vonagló tánca" - megkapó és benne van a szóban a hangok-alakzat, na ettől csodás a nyelvünk, figurázhatja bárki, igaz, hogy a Föld nyelve, és még annál is több...
    "Barlangos tócsák csattanását" ez a szókapcsolat is elismerést érdemel, igaz, itt már a szenvedő kiszolgáltatottságára utal.
    A rengeteg jelző, az egyszerre befelé és kifelé láttató világod többdimenziós érzést ad a világszerelemben, saját szerelemben is a másikat vigyázó táncban, amely ilyen csodás gondolatokat szül:
    "Eddig szerelmed sodrásában úsztam együtt a halállal, és most arra kényszerítesz, hogy egyedül álljam átható tekintetét."
    Végül a zárszó, az egész részecskéjének lázadása-halála magával vonja az egész pusztulását is:
    "Egyre kisebb leszek, de egyre nagyobbat robbanok majd, és akkor talán az egésznek én is része leszek, s ez egésznek velem együtt vége lesz."
    Kedves Levente!
    Gratulálok e monumentális íráshoz, és ajánlom figyelmedbe:
    interjú Michael Talbottal, a Holografikus Univerzum c. könyv szerzőjével.
    A neten megtalálod felirattal.
    S még annyit.
    Az ilyen kiemelkedő alkotások miatt - persze nem mondom, hogy nem lehetne még rajta helyenként csiszolni, írásainkat másképp látjuk újra) -, lesz igaza azoknak, akik szerint a mostani irodalmat az úgynevezett amatőr írók, költők fogják kiemelni az állóvíz mocsarából.
    Gratulálok az Allegoriának is!
    Üdv: farao

    VálaszTörlés
  4. Csak megköszönni tudom, hogy szántok időt a gondolataimra.
    Számomra az is fontos, hogy néha láttassuk a gondolatainkat és eljuttassuk egymáshoz eszméink gyökereit!
    Talán Faraonak igaza lesz s egyszer tényleg az "amatőr" - bár nem tudom ez valójában mit is takar(!?), mert olvastam én már bértollnoktól olyan sorokat, hogy kivert a hideg veríték - író, költő, zenész festő (stb.) művészlelkek lehetnek a létiránytű mutatói, kik - meglátásom szerint - csak együtt gondolkodók, mert sok olyan ismerősöm van -, barátom annál kevesebb, - kik nem művelik a művészet egyetlen formáját sem, mégis oly bölcselettel s alázattal bírnak, hogy átéljék, és tudatosan megéljék keserű hétköznapjaik poklának minden fertőjét s kínjait, csupán azért, hogy teherbírásukat növelve az új gondolkodók nemzedékének úttörői lehessenek.
    Bízom benne e dolgok magjainak hajtásai még életemben megfogannak és megjelennek a világnak egén, ha mégsem, hát majd a POSTHUMUS nézünk, csak legyen erős a ritkán elosztogatott mosolyunk!

    VálaszTörlés