FÁK

Szívemet véstem a fatörzsekbe
az utókornak, s csak neked,
ráhajolt óvón a lombosodó idő,
benőtte már a sebeket,
ölelkezéseink titkos jelét
összeforrtan a bicskanyomban.
Mohák csókja lett rajtuk a gyógyír,
s csókunk mindegyikben ott van.
Megdőltek a tölgyek, ágaikon
évek lógnak fényfüzérben.
Ismerik lépteinket, ha ott járunk,
álmainkban észrevétlen.

Ifjak voltunk, bohók, szerelmesek,
s fiatalok voltak a fák.
Velünk nőttek ők, s nőttek a betűk
a fény felé, s mind arra várt,
éltető jel lesz görcsös törzseken,
ami örökre összeköt,
s kérgévé válunk égre-tört fáknak
sarjadt rügyek, gyökerek közt.

Tudom, hogy egyszer ledőlnek sorban,
ház épül, meg templomtorony,
s ölelkeznek a betűk akkor is
lécen, deszkán, oszlopokon,
ha nem leszünk, s mindig nőnek a fák...
s a fákon újra lesz betű.
Szerelmek nyílnak, és hamvadnak el.

Látod, az élet ilyen egyszerű.