Örömre indult


   



    A húsvéti ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival, kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte. Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette, s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek. Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett, beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.
   Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el, ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált nem ismerte meg.
„Vajon jó helyre jöttem?” – tanácstalankodott.
   Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.
„Amott van az iskola!” – eszmél fel a Lőrinc.
„Megnézem, ki most a tanító?” – vette az irányt az iskola felé.
   Az iskolaépület is bizony csalódást okozott megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra. Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.
„Kerüljön beljebb, kedves!” – fogadta Lőrincet a tanító – „Minden embernek, aki betér hozzánk, minden látogatónak, örvednek, s ezt őszintén mondom!”
„Mégis minek örvendezik ennyire?” – kötözködött Lőrinc.
„Kicsinység, de nekem sokat ér!”
„Mi lehet az?”
„Csak annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy meglátogasson, s meghallgasson.”
„És mi mondani valója lenne egy ilyen emberi lélek számára?”
„Hát, hogy örvendezzünk együtt a szép tavasz napnak.”
„S még?”
„A fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat nevelhetünk.”
„Szép dolog!”
„Az a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.”
„Mifélék az újak?” – nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.
„Könnyen örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.”
„Itt meg mit keresnek?”
„Megszöktek a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége festő. Engemet is le akar festeni.”
„Hagyja?”
„Mondtam, fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.”
Ezzel ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: „a gyermekek, ők a fontosak!”



5 megjegyzés :

  1. Sugárzik a történeted, kedves Szabolcs.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a szavaidat, kedves Tibor!
      Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!
      Szabolcs

      Törlés
  2. Így igaz! Bölcs ember ez a Lőrinc. S gyönyörű az írásod!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kell néha egy bölcs, pozitív gondolkodású szereplő is, kedves Ditta!
      Kellemes ünnepeket kívánok!
      Szabolcs

      Törlés
  3. Tőled csak értékes alkotást lehet olvasni.
    Nagy szeretettel gratulálok: Mila

    VálaszTörlés