Farda József: A látó

Egyedül sétált az erdőben. Ruganyos léptekkel haladt előre, jólesett poroszkálni a sűrű avarban. Élvezte az ittlétet, nagyot harapott a tiszta levegőből. Váratlanul forogni kezdett vele a világ, lábaiból elfogyott az erő, tehetetlenül a földre rogyott. Kétségbeesetten próbálta mozdítani a végtagjait, de semmi nem működött. Csak feküdt ott széttárt kezekkel és arra gondolt, hogy itt a vég. Becsukta a szemét és ekkor különös kép jelent meg előtte: sötét éjszaka volt, a tengerparton hatalmas tűz égett, amely körül furcsa alakok vad táncot jártak. Nagyon valóságos volt minden. mintha közöttük lenne. Érezte a tűz melegét, látta az égbe szálló apró szikrákat, orrát megcsapta a sós tengervíz illata, lábai érzékelték a nedves homokot. A tánc ritmusa egyre fokozódott, a tűz fényénél megvilágított maszkos arcok önkívületbe kerültek. Amikor mindez már elérte az elviselhetőség határát hirtelen eltűntek a táncolók. Csak a lassan elhamvadó tűz pattogását lehetett hallani, a tenger felül lágy fuvallat érkezett, megsimogatva az arcát. Határtalan nyugalom szállta meg.
Először a szempillái rebbentek meg, majd az ujjait mozdította meg, visszatért. Feltápászkodott, nagy nehezen élesedett a látása és bizonytalan léptekkel elindult. Úgy érezte, hogy érzékszervei élesebben működnek, mintha minden megváltozott volna körülötte. Napokig az élmény hatása alatt állt, nem tudta kiverni a fejéből. Úgy járkált mintha nem ebbe a világba tartozna. Egyik nap kutya szegődött a nyomába. Amikor észrevette lehajolt hozzá és megsimogatta a buksiját. Különös dolog történt, képek jelentek meg a szemei előtt. Gyors felvillanásokkal követték egymást az eb élettörténetének eseményei: a boldog kölyökkortól kezdve az elhagyatottság érzéséig. De nem csak a múlt jelent meg, hanem a jövő képei is: az, amikor egy koldushoz szegődik, megosztva a nyomorúságot, majd azt az óvatlan pillanatot is, amely a végzetét okozza egy teherautó kerekei alatt. Ijedten kapta el a kezét, megszakítva a kapcsolatot. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, csak sodródott, amíg egy újabb eset ki nem zökkentette az apátiából. Egy kisgyerek rángatta meg a kabátja végét, majd így szólt:
- Bácsi, ugye te vagy a mikulás, csak azért kérdezem, mert nagyon hasonlítasz rá?
Meglepődött a kérdésen, de gyorsan reagálva lehajolt a csöppséghez és a vállára téve a kezét megnyugtatta:
- Én vagyok az, próbálj jó lenni, hogy sok ajándékot hozhassak neked.
Ahogy létrejött a testi kontaktus kettőjük között megindultak a képek is:
válás miatt derékba tőrt gyermekkor, új apa, érzelmi sivárság, de a jó gének miatt megerősödött kamaszkor, határozott jellemű felnőtt, boldog család, tisztes kor, és nyugodt, kései halál.
Időközben előkerült az anyuka is és magához vonta elcsatangolt gyermekét:
- Ne haragudjon ha zaklatta, minden ősz, szakállast leszólít, hogy ő-e a télapó.
- Semmi baj, jól elvoltunk.
Ettől a naptól kezdve tudatosan megérintette az embereket. Történtek jó és rossz látomások is, de élvezte ezt a különleges adományt. Ismerősei rászoktak, hogy tőle kérjenek tanácsot és úgy érezte, hogy hatalom van a kezében. De aztán jöttek az ismerősök ismerősei és olyanok is, akik nem igazán jóra akarták használni a képességeit. Egyre terhesebbé vált számára a képesség, ezért egy szép napon eltűnt a világ szeme elől. Bezárkózott egy lakásba, besötétített és a magányba temetkezett. Nem akart többé embereket maga körül, kiégett, keserűvé vált.
Nem tudta, hogy nappal volt-e, vagy éjszaka, amikor ismerős érzés kerítette hatalmába. Lábai nem engedelmeskedtek többé, ájulás környékezte. Újra ott volt az ismerős tengerparton, de most nem égett a tűz, csak a tenger morajlása hallatszott. Valahol a távolban tábortűz égett, furcsa alakok ugrálták körbe a tüzet, dallamfoszlányokat sodort a szél. Aztán csend lett, átkozottul nagy csend.