Markovic Radmila: Ősz

Köd sincs, mégis szürke minden,
nem kell a napfény, csalfa és szeszélyes,
emlékezetem ha nem csal, voltam
valamikor fiatal,  fekete göndör hajam
csikófarokként ingott sejtelmesen ide, oda,
szempillám mögé rejtve mosollyal, közönnyel
néztem a hulló faleveleket, de a színük az megérintett
régmúlt időkben szerelemmel, akarattal, amit a
kovács az üllőn felhevített, kikalapálta és
hideg vízbe téve acéllá edzette, kezembe tette
Viking harcost faragott belőlem, sikereset, aki                                                          akadályt vagy így, vagy úgy, karddal kivédett,
féltettem  kicsike kis váramban minden lelket,
közben az enyém valahol elvesztettem, de
a kardom ma is erősen tartom, csak akkor emelem
föl, könnyedén, ha védem azokat, akik az enyémek,
különben annyira nehéz, hogy ketté töri
amúgy is Sors-hozta évgyűrűs testemet.
Régmúlt időben, időnek mélyében guggolok,
 nem bántam meg semmit, éppen semmit sem,
most ősz hozza suttogva a sárguló leveleket,
majd mezítelenre lombtalanítja a valaha sokszínű,
fatörzsön ülő, hintázó szemtelenül fiatalnak tűnő emlékeimet.