M. Fehérvári Judit: A busz





























Mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
És itt élünk e városban, mégis minden változik.
Az útvonalat ismerem, de valamiért
mindenre másképpen nézek,
mert a burkolat ugyan a régi,
ám tudtán kívül folyton csak temet…
Itt jártam egyetemre,
Apámmal gyakran beszélgetve
álmodtuk végig az utat,
majd leszállván magányosan
bontottuk ki külön vitorláink estig…
Amott áthallgattam egy évet,
rácsodálkoztam a szitárra,
s mindenre, ami összhangzattan.
Abban a házban élt a barátnőm:
meséket írt, rajzolt, festett,
testét a tüdőrák emésztette meg…
Pulmonológus főorvosként tudta,
mi vár rá, nem úgy, mint Apám…
Tavalyelőtt pedig éppen itt csodáltam
sokadjára újra a virágkarnevált,
s látom a házat, ahol éltem,
mikor még volt Gyermekem, s párom:
ez utóbbira nem érdemes szót fecsérelni sem,
de a Lányom agyhártyagyulladása
kettéreccsentette minden gyászom,
csontvelőmig hatol minden percben a Jaj…
Szombatonként két éven át itt zengett a
szili karéji verbunkos, s ropogott a parketta
az én lábaim alatt is, ott pedig Zsófival
álmodtuk képeinek ruháit, akár a divattervezők
minden egyes debreceni tárlata előtt.
És az ott a TESCO, ami elvitte innen az óvodát,
s azt a házrészt, amely egy lepkegyűjtő professzoré
volt: az udvara mohás, a belseje antik bűbáj…
Istenem! De imádtam levegőjét, s minden egyes bútorát…
Zsófival éppen ilyet gondoltunk magunknak sok éve már.
A fűnyírókat nyűttem, mint ama mesében az erős
ember a fát… Amott kölcsönöztem aztán a másokét
tavaszonként legalább ötször háromszázhatvanöt
napból hetvenötön át…
Itt meg fogorvoshoz és pszichiáterhez jártam…
A rendelő ugyanaz, az emberek meg jönnek és mennek,
akár a buszon, hol felépítjük önmagunk körül a teret,
s kerítéseket és határokat is szögesdrótokkal
húzunk magunk köré, hogy lelkünk éjszakáit
senki se leshesse meg.


Már nem tudom, hol kell jelezni,
ezért a végállomáson szállok le a vasútállomás előtt,
s mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,

ahol  elveszett már minden remény, s hit.



8 megjegyzés :

  1. Gyönyörű! Benne egy egész keserves élet.

    VálaszTörlés
  2. Másmilyen volt egykor, és mennyire más a jelen... Átértelmeződnek az emlékek, s bizony, együtt kell élni ezzel a mással. Békésebb térben talán csak könnyebb lenne... Szívhez szólót írtál, kedves Ditta.

    VálaszTörlés
  3. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a hozzám szólását, de valamiért még nem jó ez a vers.

    VálaszTörlés
  4. Gyűlnek az élmények, a tapasztalatok, s azt hiszed rosszabb már nem jöhet. Juditom, szállj fel a buszra!

    VálaszTörlés
  5. Végtelenül szomorú utazás ez a buszozás - az élet állomásai megállók nélkül a végállomásig - előbb kellene leszállni, de az ember elfelejt jelezni

    VálaszTörlés
  6. Saca!:)

    De jó, hogy látlak, Drága Barátném!
    lehet, már születésünk előtt jelezni kellett volna, hogy "Ne már! Nem akarok én végigszenvedni semmit sem..."
    Remélem, jól vagy, mostanában hűtlen lettem Hozzád, de holnap jelentkezem, habár nem hiszem, hogy addig ezt itt elolvasod!

    A Te Dittád

    VálaszTörlés