Írtam egy verset, azt hittem érted,
vértem a sárban, látod, mivé lett
az elmúlt száz év, bár kit érdekel,
vártam a vágyra, hát vigyétek el!
Nyitottam ajtót, nyilaztál orvul,
piedesztálra emeltél-, csordul
pár kövér vércsepp, s ott, hol űr tátong,
világot véltem, ám csak egy nádcsonk
és némi érc tán, vagy tört kőszilánk,
mindegy is, bércek omlottak miránk,
itt fekszem némán, álmodom ajkad,
vénámra közben rozsdafolt alvad…
Ha személyes életében éri nagy csalódás, mintha világ omlana össze az emberben. Ha közösséget, országot ér nagy csapás, ugyancsak meghasonlás következik be, hát még, ha váltakozva követik egymást a rendszerek. Száz évről írsz, Attila, s úgy vélem, jócskán kell még, hogy ne csak önfeláldozó lakói a hazát, de országa is egészében szeresse népét.
VálaszTörlésKedves Francis! Köszönöm szépen az olvasást és a hozzászólást, nagyon tetszett! (h)
VálaszTörlésBölcs személyesés társadalmi megfogalmazása a sebeknek, amik érik az embert
TörlésKöszönöm szépen, kedves Karolina! Üdv!
Törlés