Markovic Radmila: Kék kabát a betonon

Egy sikoly: mamám,
és nincs tovább.
Valaki ott fekszik az
eső-áztatta betonon,
széttárva keze, lába,
csak a kabátja, az kék,
épp olyan, mint az enyém.
Körülötte, onnan fentről
lebegve nem látszik semmi,
üresen tátog a szürkeség,
föntről, a magasból
egykedvűség néz,
nincs érzelem, nincs félelem,
lejjebb ereszkedve még mindég
nem változik semmi, épp semmi,
csak annak, ott a betonon,
a kabátja kék, épp olyan,
mint az enyém.
Lassan, mint ahogyan a
csiga sétál eső után,
egészen leereszkedve
ismeretlen hölgy arca rajzolódik ki,
félrefordított fejjel, csukott szemmel
ott fekszik, ott fekszik
az eső-áztatta betonon.
Ismeretlen. Mit akar itten,
mert a betonon én vagyok,
itt az idő, a kabátom nem adom.
Az én szempillám emelkedik.
Egy kétségbeesett arc kiáltozik:
"Lát engem? Hall engem?"
- Igen - feleltem én.
Továbbment minden a maga útján,
van reggel, délben tizenkettőt üt az óra,
estefelé sötétedik, éjszakát csillagok
fényesítik, fehér köpenyek sürgölődnek,
én a kék kabátom szorongatom, és
nem adom senkinek, nem adom senkinek.