Bálint napján Ámor
nyílvesszőket rámol.
Szütyője filc nemez,
tegez kell most, nem ez!
Telitömi náddal,
háttérben víg love-dal
bömböl, közben nyálhab
duzzad, s chilis májbab
által termelt gázok
lövik ki a srácot.
Hopp, a sztratoszféra,
anyám! Az ott Héra?
Ni, a nagyi háza!
Kertvégében pláza,
ezerszámra lufi,
piros szívek, pufi
Cupidók, fröccs, öntve,
el kell most, hogy döntse:
mindent lőjön-e szét?
Vénuszdombi mesét
álmodott, - ez tán az,
tüzel, aztán táraz,
s búcsút dobna tájnak,
ám a gyönge szárnyak
kérlelék, még várjon,
már túl a határon,
ám makacs Valentin
padlót fogott Lentin.
Vöröslik az égbolt,
összes szív, mi még volt
árva, - valakié!
Ébredezik Psziché…
Nahát, Attila: lám, megtudtuk, hogy Pszichét (a későbbi) magyar földön sebezte meg Ámor nyila! (Lentit eddig csak katonatörténetekből ismertem.) :) A lényeg: a szárnyas ifjú jóvoltából vált istenivé lelkünk... (o)
VálaszTörlésVagy csak a rím miatt... :d
TörlésKöszönöm szépen, hogy olvastál, kedves Gábor! cheer
Akárhogy is történt, jó a válasz! :)
Törlés