Kinyitom a szemem,
végtelen kékség vesz körül
vagyok puha fehérség
kívül-belül.
Nincs anyagcsere,
nincsenek salakanyagok,
anyagtalan lélek vagyok.
A halál tisztára mosott.
Létezem,
de mégsem,
elpárolgok a kékségben.
Ez itt az amnézia világa,
színtelen a feledés
virága.
Nincs mocskos emlék,
feledni méltó,
nincs nosztalgiázás,
ismétlésre vágyó,
fájó, kínzó.
Semmiben - egészen,
a Semmi kéjes
örök örömében
közepében,
láthatatlan képben,
hallatlan zenében,
néma szavakban
gonoszoktól
szabadultan
elmúlt a múltam.
Nincs jelenem,
nincs jövőm,
de lehet,
talán egyszer mégis
eljövök.
Nem kis "feladat": az elmúlást képzelted el, jelenítetted meg, egyes szám első személyben, kedves Sarolta. Csakugyan - előtte - így is élhető át: nem lesz mindaz, amiről írsz. De visszavágyni is lehet? adsz egy esélyt a reinkarnációnak? Soraid vége ezt is elgondoltatja velem... :)
VálaszTörlésNem vagyok eléggé materialista, a testi dolgok inkább csak szükséges rossz pontok voltak életemben, talán ezért vonzottak a szellemtudományok,mint a filozófia, a vallástörténet és hasonlók.
TörlésA reinkarnációt mégis vonónak tartom,szeretnék hinni benne, hogy létezik, de hindu módon.
El kellett többször is olvasnom, mélyolvasással kellett olvasnom, mire rájöttem: ez a maga egyszerűségében egy remek vers, nem feltétlenül a szókészlete, vagy a formája okán (bár most nem arra akarok utalni, hogy ezek levonnának valamit az érdemeiből), hanem azért, mert olyan létfilozófiai-emberi kérdéskört taglal, terelve az olvasót, amellyel ösztökélni lehet az embereket egy úgymond csendes tanulásra, tükörbe nézésre, akár meditációra. üdv.: Árpád
VálaszTörlés