Fotó: Bernini: Szent Teréz extázisa
Forrás: magyarkurir.hu
Megjelent a Partium idei, első évfolyamában.
Aki
gondolatban mozdulatlan
üveges
szemmel, csecsemőpózban
követni
tudná anyjának zokogását,
meg
is halhatna már.
De
nem teszi.
Az
anyjának alaktalan ölelése van,
ívtelen
ráncai sokasodnak.
A
háta, mintha meghajolna,
az
ágy fölé dől.
Gyermeke
mozdulatlan.
A
lélegeztető gép csöve néha megremeg.
A
dializáló szerkezet ablaktalan
és
szótlan, csak a vért szállítja,
s
büszke, mint egy fal.
Az
idő lassan telik.
Az
idő gyorsan telik.
Aránytalan
az ágyban fekvő
és
az a hatalmas monstrum
diszharmóniája…
Az
anya érzi saját eldőlését,
s
tudja, gyermeke nem támad
fel
többé már soha.
A
kórház mocskos.
Még
az ég kéksége is
messzire
bujdosott innen.
Idegenek
a sárgán málló falak.
Lehetnek
olyan száz évesek.
Az
anya fel, s alá járkál.
Néha
nem tudja, hol van.
Bemegy
az idegen kapukon,
kijön
az idegen kapukon,
s
gyermeke szemére gondol.
Alszik
– nyugtatja magát.
Saját
mulandósága nem érdekli.
Fel
szeretné fedezni a baktérium
ellenszerét,
mi gyermekének
véragygátját
elsodorta,
de
nem tudja, hogyan kezdjen hozzá…
És
ismét gyermeke ágyánál áll.
Megdől,
s lerogy az ágyra.
Szigorúan
tilos a szigorúan ellenőrzött
intenzíven
még zokogni is.
A
lélektelen kövek könnyeiket ontják.
A
kórterem összes repedése nagyobbra nő.
Lelke
van a kőnek.
A
kő tudja, a gyermek meg is halhatna már.
De
nem teszi, mert az anyjának alaktalan ölelése van,
ívtelen
ráncai sokasodnak.
A
háta, mintha meghajolna,
az
ágy fölé dől.
És
gondolatban mozdulatlan
azóta
is minden éber éjen
elszenvedi
gyermekének sebeit.
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2018-12-16.
Megrendítően őrzöd, kedves Ditta.
VálaszTörlésŐt és a fájdalmat is...