A fegyverek halála

Egy nap, amikor az élet büdös szagát egy lágy tavaszi szellő olyan távol rugdosta a csatamezőktől, hogy a katonák kéntől taknyos orra a hírét sem találta, a fegyverek rádöbbentek, hogy számukra nem terem gyümölcsöt az esztelen harc égig érő fája. Nehezen viselték az örökös hajtást, s ha idejük engedte össze-össze súgtak az újratöltés csendjében.

Egy bölcs, öreg kézigránát, aki békeidőben neves gondolkodó és filozófus hírében állt, tanácskozást hívott össze a csata végeztével, amikor a katonák agyába már tétován belopta magát piros arcú kedvesük, a hálózsákokba pumpált erotika.A fegyverek dühtől fújtatva gyülekeztek a barakkok közt álló sürgönykaró tövénél, háborúellenes jelszavakat suttogva az elfeledett olajzások, elmaradt kávészünetek miatt. Hangos bekiabálások helyett csak néhány vaktában elsült tiszti pisztoly hangja csáklyázta az éj csöndjét, ám sikertelenül. A katonák már ölelték dohos pokrócaikba csomagolt vágyaikat,

melyeknél már csak a sosem mosott lábujjaik közt megtelepedett gomba volt a büdösebb. Aludtak, s mint újasszony a nászéj mámora után - sebeit nyalogatva -, álmodták a holnapot.

Az egybegyűltek mind egyetértettek azzal, hogy ez így nem mehet, s akár a böfögő paraszt, ha libasültet szagol, követték az öreget, aki mint legelső az utolsók között, elajándékozta tekintetét a csillagoknak, kihúzta a biztosítószeget és szétrobbantotta magát. Halálának híre percek alatt bejárta a világot. Felzörgette az olcsó szajhák keblei közt úri dámák kebleiről álmodó tankokat, puskákat, gránátokat és egyként tudatta velük… Valahol a világban a fegyverek már elhatározták, hogy véget vetnek a háborúnak.

Ember sosem látta egyetértés ragadta karon a fegyverek millióit. Ökölvasak, taposóaknák, de még egy poros lesejtezett katonacsizma is úgy érzete, tartozik ennyivel.

Tompa zajok tudatták a nesztelen lőporszagú éjszakával, hogy a fegyvereknek valóban elegük lett a háborúból.

Ahányan csak léteztek a világban, mind büszkén mentek a halálba a célért, mely békét hoz a hálátlan emberek életébe. Kézi lőfegyverek, ágyúk, légvédelmi lövegek a halál ezer módja közül választották ki a megfelelőt maguknak. Egyesek a halántéklövést érezték rangjukhoz méltónak, másoknak meg mindegy volt, csak lőttek. Túlélő kések, harci szabják és néhány civil konyhakés is,egymás után metszették el az ereket nyakukon, karjukon, lábaikon, de akadtak akik a nemi szervükön ejtettek halálos sebet.

Eltelt az éjszaka, előmászott éjjeli rejtekéből a nap, s mikor meglátta a világban holtan elterülő fegyverek millióit, úgy érezte magát, mint a megrontott apáca, aki saját két szemével látta az elkergetett prédikátort. Azt gondolta, hogy csak álom és ha visszabújik éjjeli rejtekébe elmúlik, mint ahogyan csak az álmok képesek elmúlni. Olyan egyszerűnek tűnt ám mégsem tehette meg, hiszen az a sunyi hold már messze-messze járt és a csillagok nélküle nem voltak hajlandóak belemenni a dologba. Végül a nap feladta. Felmászott az égre, pontosan abba a magasságba ahonnan egyszerre tudta ébreszteni az embereket.

A szörnyűség, ami köszöntötte az ébredőket, könnyeket csalt az elárvult szemekbe.

Mire a nap felkapaszkodott az ég közepére, az emberek gyászruhába bújtak. Megsiratták a fegyvereket.

A vérontásnak egyetlen túlélője akadt. Egy vénségesen vén mordály a katonai múzeum falára pókhálózva. Annyira öreg és elhasznált volt már, hogy szegény visszafele sült el és így csak könnyebb sérüléseket szenvedett.

Ő maradt meg csupán hírmondónak egy olyan világból, ahol a fegyverek véget vetettek a háborúnak.