Curriculum vitae

Amikor megszülettem, igen kicsi voltam. Épp háború volt. Most több mint egy méterrel nagyobb vagyok, így nem én vagyok a legkisebb. Mire elég nagy lehetnék, a világegyetem tovább tágul, kezdhetném elölről, vagy már el is kezdtem.

Bandukolhatnék végszám, valahonnan a Szíriusz felől, szamár képében, hátamon a bálám.

Hamar cseperedtem. Még féléves se voltam, már a Zeneakadémiára jártam. A légópincébe. Első megrázó élményemet egy zárlatos vasalónak köszönhetem, én túléltem, a vasaló nem. Ami megrázott az 220 volt, most nem tudom mennyi, de a nagy Amerikának most is csak 110 van.

Szerettem játszani a többi vásottal, nem, akartam abbahagyni. Ha mégis muszáj volt valami közönséges dolog miatt, mint vacsora vagy mosakodás, méregbe gurultam. Anna néném ilyenkor azt kérdezte: most mérges vagy?...a mérgesbe szarni járnak. Én meg rákrétáztam az udvari budira: „Mérges”.

Az utca tele volt állatokkal, néha megkergettük őket, ők meg minket. Ma is ugyanabban az utcában lakom, most is tele van állatokkal. Mindnek van saját autója. Nekem is van...hehe...Egy család vagyunk.

Kijártam pár iskolát, és most már mindent tudok (a betűket is ismerem) Legkedvesebb gyermekkori könyvem az Egri csillagok, épp az idén nyerte a Nagy Könyv díjat. Ezek szerint, kár volt az összes többi elolvasásával vesztegetni az időt. Azt, hiszem, arról szólt, hogy egy Dobó nevű fickó úgy szétrúgta a törökök seggét, hogy nem bírtak még vagy százötven évig hazamenni.

A kertvárosias környezet tehette, hogy természetkedvelő lettem (nem beleértve mindenkori főnököm természetét), fák, virágok, fény....és valami ősi vonzódás él bennem a kövek iránt, feltéve, hogy nem rám vetik az elsőt. Amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, nem emlékszem, mit válaszoltam, de arra álmomban sem gondoltam, hogy egész életemben dolgozni fogok. Persze ilyen idős kislány korában Pimpi se gondolta, hogy egy árokban végzi, alkoholtól szétmarcangolt májjal.

Amikor a középiskola után nem vettek fel az egyetemre, tudomásul vettem, hogy aki nem végez egyetemet, annak dolgozni kell. Hála a kitartó oktatáspolitikának, ma már alig van szakmunkás, így annak is dolgozni kell, aki egyetemet végzett és nem vették fel menedzsernek. És az ilyenek állandóan elégedetlenek, ha egy erdőmérnök rosszul szereli össze a mosógépüket.

Korán megértettem, hogy a pénz nem boldogít. Legalább is amennyi nekem jut belőle. Így azután nem néztem vágyaim távolába, hiszen minden karnyújtásnyi távolban van, ha markodat szorítod, az barátság, ha karjaidat zárod, az ölelés. S, bár magam sem tudtam, annyira vágytam csak, hogy „Adjon az Isten szerencsét..." - egyesek szerint eme várakozás aljas képmutatás tőlem. Hmmm...legfeljebb nem állok szóba egyesekkel. Vagyunk elegen...

Amikor megszülettem, épp háború volt. Mire egyéves lettem, megölték egymást úgy hatvan millióan. (vagy ezt már mondtam...?..Közben én tapsikoltam.

Velem született rendkívüli képességeim hamar megnyilvánultak, még kapaszkodnom kellett, de már kellő határozottsággal és éleslátással mutattam rá a rideg valóságra. Galaaamb!...pedig anyám tyúkja volt...

Nem illik mutogatni, korholtak tanítóim. „De én őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam”, mire elfogyott a türelem, s így kiálta rám az egyik: - Majd én megmutatom neked, te büdös kölyök...,de nem mutatta meg. Rájött, hogy nem illik ? Pedig az emberek szeretnek mutogatni. Főleg képet. A képmutatás a globalizáció elkerülhetetlenségének bizonyítéka.

Csillagjegyem a Bak, ez kínaiban a Kecske A KecskeBak kedves és szeretni való (bak-kecske)? „Sokat vár az élettől, igényes, de mindig van Ön mellett valaki, aki segíti, támogatja, megoldja az életét. Egyedül nem is érzi jól magát, szüksége van egy másikra, akihez kötődhet, és aki gondoskodik Önről. Mindezt jószívűségével hálálja meg, hiszen azért tevékeny és hihetetlen ötletei vannak. Megtévesztő szerénységével bárkit levesz a lábáról. Rengeteg ismerőse van, de csak kevés barátja, de akit méltónak talál bizalmára, annak egy életen át társa marad.” (A nem szimpatikus részleteket persze kihagytam, megtévesztő szerénységgel.).

Társam egy másik bak, de Ő kínailag majom. „Egy vidám, tréfás ember. Szeret a középpontban lenni, és nevetni is. Nem számít, hogy ki mit gondol Róla. Tehetsége, okossága úgyis mindig megsegíti. A társának bizony nem könnyű, de humorával, dinamizmusával mindent és mindig helyrehoz” - állítja a leírás. Az igazságot persze ketten tudjuk csak. Közel negyven év után csak annyit árulhatunk el - ideát van.

Másképp mondom.

Anyai nagyapámat nem ismertem. Ami azt illeti, anyám sem. Nagyanyám soha nem említette kilétét. Sohasem fogjuk megtudni ki volt. Alighanem egy snájdig huszártiszt. Elment a háborúba és nem tért vissza többé. Hehe. Vagy nem a nagyanyámhoz. Ha hős lett volna, talán marad róla egy elsárgult fénykép, amint épp leigázza regimentjével a szerbeket a Drinánál.

Nagyanyámnak volt valahonnan annyi esze, hogy anyámat kikeresztelje. Így anyám felcserélte a zsidók istenét a keresztényekével. A bolondnak is megéri...

Anyám azután szépen férjhez ment egy délceg és szép nevű magyar legényhez. Azt hiszem, egyszerre szeretett bele a magyar hagyományokba és a jóképű legénybe. Sokáig őrizgetett egy fényképet. A kép valamelyik Márton-napi vásáron készült. A képen apám és bátyja láthatóak, teljes legényi mivoltjukban. A képnek le volt vágva az alsó széle. Anyám egyszer elárulta, szégyellte a barátnői előtt, hogy a fiúk „meztéllább” ünnepelnek Márton napján. Szegénylegények voltak, cipőre már nem tellett...

Szép nevű apám apjától örökölte szép nevét. Apja pedig az ő édesanyjától. Apám nagyapja is a feledés homályába merül. „Ilyen az élet, dédikém...”. Nagyapa azután elvesz egy szép nevű osztrák-magyar leányt. Egy nap ő sem jön többé haza. Bányász volt, a bánya lett a mauzóleuma. Én már nem ismerhettem őt sem, fizikai valójában.

Ahogyan nagybátyámat sem. Együtt utaztak apámmal a Don-kanyarba, hogy szétrúgják a muszkák seggét, amiért leverték a 48-as szabadságharcot. Vagy valami ilyesmi...Nagybátyám egyenesen az öntődéből ment a hómezőkre. Napok alatt elvitte a tüdőgyulladás.

Apám ellátó volt, végül is vitézként tért haza. Elébb a sereg után mendegélt, azután hazafelé, mögötte. És felrobbantotta az összes raktárat, amit odafelé megtöltött, dögöljön éhen a muszkája, ha már a seggét nem sikerült szétrúgni.

Az én eddigi kis életemben nincs semmi említésre méltó. Mire féléves lettem, a hazafiak megöltek más hazafiakat mintegy hatvanmilliónyit. Azután tartottak egy kis pihenőt. Minden igazi férfinak jár legalább egy pihe nő.

A többiekkel együtt én is elkezdtem építeni egy jobb jövőt. Mindannyian így kezdjük. És a jövő egyre jobb lesz, időnként kicsit bal. Ez valami törvényszerűség. Ha nincs job, nincs jövő. Egy idő után pedig már a job se számít. Ha egy reggel arra ébredsz, nem fáj semmid, meghaltál. „Élünk és meghalunk..., hát kívánj szép álmokat"...

A gyermekkoromról beszéltem elébb, nincs sok mit hozzátenni. Jártam iskolába, ahogy kell. Negyedikes koromba szerelmes voltam a Mojzek Mariba. De elszakított tőle az élet. Az ötödikeseknek másik iskolába kellett menniük. Az általános mellett volt egy gimnázium is, csak átsétáltunk, arra érdemesek. A magyar érettségin azt hitték, én leszek az új az énekes Vazul...egészen a szóbeliig. Aki nem tud verset elemezni, nem lehet Vazul.  Szar az élet.

Már nem számít. A verselemzés az egyik leghiábavalóbb foglalkozások egyike. Mindjárt a kritikusok után. Gondoltam akkor inkább orosz-francia szakos bölcsész leszek. A jó öreg Eckhard professzornak más volt a véleménye. Ő meg kakált a munkáskáderekre.

Egy vasgyárba mentem erőt gyűjteni. Nem vasgyár volt, itt csak végtermékké alakítottuk a vasat, hogy vas és acél országa legyünk. Beteljesült ősi legendánk, kézzelfogható közelségbe került a csoda szar vas.

Egy év múlva újra ott álltam az egyetem fura urai előtt. Vagy úgy - mondották, Aragon, mi?..meg Prévert, mi?...meg Sartre, mi?...Balzac meg semmi?? - ugyan, menjen már!... Hát mentem...

Tudományos karrieremet úgy kezdtem, mint betanított munkás. Ez állt a munkakönyvemben: Szépítéstudományi Intézet - bm. Valaki kérdezte, mi az a bm. Mi lenne: beton mérnök. Hehe. Idővel felfokoztak technikussá - erről papírom is van. A főiskoláról nincs. Pedig majdnem elvégeztem.

Huszonkét év kutatóintézet után az utcán találtam rá magamra. Mint kényszervállalkozó. „Kényszer volt egykor a munka”, ma a vállalkozás hősi tett. Egészen a csődig. Közalkalmazottnak állok, ennél már nincs lejjebb, egy Vazulnak legyen büszkesége.