Az öregedés

Balogh Géza: A. I. Szolzsenyicin: Az öregedés (Старение)

Milyen sokat írtak már a halálfélelemről, pedig: mennyire természetes láncszeme ez az életnek, ha nem váratlan, erőszakos.

Emlékszem egy görög költőre a lágerban, már a végét járta – alig volt túl a harmincon.

De halála előtt semmiféle rettegés sem volt felfedezhető megtört, bánatos mosolyában. Én gyötrődtem. De ő: „A halál megérkezése előtt végbemegy bennünk a belső felkészülés: megérünk rá. És már nem is olyan borzalmas”.

Azt követően mindössze egy év telt el – és mindezt én is átéreztem, harmincnégy évesen. Hónapról hónapra, hétről hétre közelebb a halálhoz, hozzászoktam – belső felkészültségem, beletörődésem felülmúlta a testemet.

És mennyivel könnyebb úgy, ha a halálhoz nyíltan, komótosan, az előrehaladott kor vezet bennünket. Az öregedés – egyáltalán nem Isten büntetése, oly sok bőséget rejtenek meleg árnyalatai.

Meghitten szemlélni a gyerkőcök önfeledt hancúrozását, erejük, jellemük erősödését. Teherbírásod gyengülését ellensúlyozza, ha visszaemlékszel rá, hogy rudaslóként – te is húztál hajdanán. Már nem bírod az egész napi munkát, az öntudat édes és rövid megszakadása, a második vagy harmadik nap reggelén a nap megújuló fénye – ajándék. És a lélegzetvételt is élvezed – az étel rágását megtervezed, keresed az újabb ízeket, még élsz, de már egy magasabb régióban. A cinke finom hangja a még hóval borított, de már tavaszodó erdőben – kétszeresen is kedvesebb attól, hogy tudod – hamarosan nem hallod, hallgassad őket! És milyen pótolhatatlan kincs – a visszaemlékezés; ifjúságodtól megfosztva még veled van és élő, apró részletei naponta meglátogatnak – az éjtől a nappalba és a nappalból az éjszakába való lassú-lassú átmenetben.

Derűs öregedés – ez nem lefelé, hanem felfelé vezető út.

Az öregedők, Istenem, csak nehogy a nyomorba és hidegbe induljanak.

Mint mi is – cserbenhagytunk annyit, de annyit…

КРОХОТКИ. 1996-1999.