Fedák Anita: A magam csendességében

Motivációs levelet írok. Tömören és lényegre törően próbálok fogalmazni. Úgy, hogy a munkaadó megértse, minek pályázok pont és kizárólag arra a munkakörre. Bevallom, soha nem írtam még ilyet. Holott az írás, hogy úgy mondjam, a kenyerem. Tizenöt éve lassan ebből élek. Ebből is. Mert valahogy úgy alakult, hogy mindig két-három munkahelyen is dolgoztam. Hol tanítottam, hol szervezkedtem. Hol életvezetői tanácsokat adtam. Még egyszer átolvasom tüzetesen mit is takar egy ilyen motivációs iromány fogalma. „ Lehetőleg ne legyen több egy oldalnál. Levelünknek azt kell közvetítenie olvasójának, hogy képesek vagyunk elkötelezni magunkat, lelkesedni egy cég vagy egy tevékenység iránt. Fontos, hogy kedves, pozitív, optimista személy benyomását keltsük. Tegyük kíváncsivá olvasónkat. Mielőtt elkezdjük írni a levelet, üljünk le és gondoljuk végig, hogy a fenti cél elérése érdekében mit kell a levélbe írnunk.” És most itt ülök és gondolkodom. A magam csendességében. Hogyan is szuszakoljam be egy oldalba azt, hogy húszéves tanári és tizenöt éves múltam alatt mennyi mindent csináltam. Miként lehet néhány mondatban összetömöríteni azt a közel száz diákot, akiknek csak osztályfőnökeként egy életre szóló útravalót adtam. Például emberségből. Ja, kérem, pedagógusként ez volt a dolgom. Na igen. De… Csak néhány villanás: „Tanárnő, ellopták a mobilomat. Ne tessék szólni anyáéknak, de holnap reggel a rendőrségre kellene mennünk. Miért ne szóljak Szabinám? Mert anyut a múlt héten kapták el a határon, amikor Extasyt csempészett. Tessék már velem eljönni”. Aztán néhány hónap múlva már a bíróságon is én toporogtam mint anyahelyettesítő… Vagy Béci esete, akihez éjjel egykor rohantam a kollégiumba, hogy megmentsem. Ukrán zenészpalántákkal verekedett össze, akik szidták a magyarságát. „Tanárnő jöjjön, mert ezek kinyírnak”. Rohantam… Igaz, kárpótlásul a ballagáson a kedvenc nótámat húzta éjjel az erkélyem alatt. „Tanárnő, lehet, hogy terhes vagyok. Eljönne velem dokihoz?” Ez már Évi, aki alig két hónapja került az osztályomba és majd hanyatt estem, hiszen ha valóban babát vár, ez egyet jelentett a kirúgásával. Ismerős nőgyógyászhoz telefonálás… Másnap már sírva lógott a nyakamba, hogy megúszta. Vagy a nagyon tehetséges Oktávia esete. A gyönyörű szép roma lány hangja és tánctudása legendássá vált a főiskolán. Csak egy apró baj volt szegénykémmel. Nem tudott írni. A felvételi tesztvizsgán még csak-csak átment a beikszelésekkel. Az alkalmassági vizsgán meg jelest kapott mindenből. De félév után sajnos kiderült, hogy analfabéta… A jó nevű dúsgazdag cigány família ugyan kit is vonhatott volna felelősségre, hogy a csalogány hangú csemetéjüket kirúgták? Igen, engem, az osztályfőnököt… Az arany ékszerektől roskadozó Ádám anyuka rikácsoló hangjától még ma is összerándul a gyomrom. Míg ülök itt a magam csendességében a motivációs levélen gondolkodva, sorra jönnek elő az emlékek. Újságíróként is sok helyre eljutottam. Cikkeimben számtalan szívfacsaró élettörténetet megírtam. Csavargó, koldus gyerekek, drogozó fiatalok, kétgyermekes pedagógusból lett luxus-prostituált, csernobili torzszülöttek gyermekotthona… Megannyi sors, megannyi emberélet. És csak ülök itt, a magam csendességében és azon gondolkodom: ennyi megélt dolog után , hogy legyen ez a szösszenetem most olyan, hogy egy kedves, pozitív, optimista személy benyomását keltsem…