Különös álmom volt ma délután. Egy idős asszony ült az ágyam szélén. Felém nyújtott kezét bármennyire is szerettem volna megfogni, az álom olyan erősen az ágyhoz kötött, hogy meg sem tudtam mozdulni. Egy hímzett párnát tett az ólomnehéz fejem alá. Egy nefelejcsekkel, bordó tulipánokkal és pünkösdi rózsákkal teli díszpárnát… Naponta simítom végig kezeimmel ezt az ismert párnát. Reggelente, mikor beágyazok. Abból a pöttyös bögréből iszom az esti kedvenc kakaómat, ami évtizedekig az ő tulajdona volt. Ha be akarom engedni szobánkba az aranyesőként bezúduló napsugarakat, az ő fényképére téved a tekintetem. Nyolcvan éves rajta. Szülinapi torta jelzi. Az életben soha nem találkoztunk. Már nem találkozhattunk. Még is tudom róla, hogy imádta a verseket. Órákat tudott beszélni a több száz kilométerre szakadt barátnőjével. A Németországban élő Írisz így gyakorolta a magyar nyelvet. A magyar irodalom mellett a magyar népdalokkal, magyar konyhai receptekkel. Soha nem sírt. Pedig biztosan lett volna rá oka. Feleség volt, kenyérkereső társ, édesanya. Az unokájának csak Mama. Kemény és szilárd jellem. Az fajta nagyasszony, akinek mindenkihez volt egy jó szava. Viszont nem tűrte a csalárdságot. A kétszínűséget. A hízelgést. Kerülte a pletykákat. Inkább a maga csendességében vagy a rádió mellett kézimunkázott. A több száz szemet gyönyörködtető terítő, párna, szalvéta jelzi: szerette a szépet. Az értékeset. Igen, az anyák ilyenek általában. Miután nem sikerült felgyógyulnia súlyos betegségéből, elapadtak a könnyei is. Mert biztos vagyok benne, ő könny nélkül is tudott sírni. Mert az édesanyák legtöbbször a szívükben ontják könnyeiket szeretteikért. Soha nem találkoztunk, a sírjához is másodmagammal mentünk. Nekem még is a legtöbbet adta, amit édesanya adhat. A gyermekét… A páromat…
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése