Kaffka Margit
Szélcsend
Értek, felejtek, megbocsátok!
A szomorúságot
Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.
Azt mondom: "Nincs már mondanivalóm!"
És nincs tovább!
Percek szűzességét már nem zilálom.
(Bús jóra-változásom!)
Terellek máshoz, drágák, – béke rátok!
Szánom és szívelem e mást
És megbocsátok.
Eltökélt, szelíd tagadás
Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.
Semmi leendő.
Csak zengő, altató sohák
Kongatnak a szívemen.
Már nem tudom, kiért sírok,
(Cserélem, vagy feledtem,)
Ha néha sebten
Fújom el este a lámpát
S felrémlik, mint álom, a régi ok.
Tán új ok ellen fétisül nekem.
Mert az új – idegen,
Mint vendéglátó házban a cseléd.
Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?
Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.
Így ösmerem
Szívem! –
(Kongatnak rajta félrevert sohák
Messze tűzvész-csodát.)
Benn valahol tobu-szentélyek vannak,
Órák, szavak, szobák,
S tudom: meghalok, ha nem tisztelem...
– Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!
--------------------------------
Szilágyi Domokos: A festő halála
te is megszöktél ecsetek
színek fények vásznak elől
amint tárggyá váltál
alakjuk vesztik számodra a tárgyak
idomtalan idomok
suhannak kilobbant szemed előtt
üres nyomod kong az utcakövön
barátod az árnyékoknak előreköszön
keresd majd föl a festők külön poklát
adj enni az éhenhalt Derkovitsnak
megmosdatnak
talán zene is szól majd
anyókák mondják: milyen szép temetés
adjon az Isten nekünk is ilyet
kislányok tág szemében könny leszel
asszonyok arcán riadt rémület leszel
egy darabig még szerves fájdalom leszel
hát hadd gyászoljuk egy percig halálodban halálunk
jó most sírni egy kicsit
és aztán jó elfeledni a halált
a tieddel a magunkét is
és jó újra fölfedezni az életet
a magunkéval a tied is
a fényt amelyet számunkra loptál
a színt amelyet számunkra loptál
a mozdulatot amelyet számunkra loptál
a mosolyt amelyet számunkra loptál
a mámort amelyet számunkra loptál
a józanságot amelyet számunkra loptál
az igent amelyet számunkra loptál
a nemet amelyet számunkra loptál
a hitet amelyet számunkra loptál
(hiszen Prométheusz vagy te is)
boldog orgazdák hadd vegyük át
s a vágyat kiszólni ki-nem-szólt szavaid
lépni lépetlen-maradt lépéseid
mosolyogni kialudt mosolyaid
s oly súlyos életűvé válni mint te
hiszen
halál után már haláltalan az ember
1960
------------------------------------
Babits Mihály: A jóság dala
(Versek, darócban)
1.
Nem csendül a lelkem, mert olyan mint az a fém, amely
csak akkor cseng, ha rokon hangját ütik meg közel:
néma hát lelkem, e mái veszett hangoktól mint idegen
vagy mint a felhő, csak csüggök a zord hegyeken.
és sírok; de nem jó zápor ez, csupán ködesés
észrevétlen, szitáló, naphosszú, éjhosszú, monotón kormos permetezés,
monotón, monotón, ó csak zuhogna már, vagy villámot szülne, küldene:
mert szép zene az is, a zápor meg a dörgés, hogy érdemes fájva vajúdni
érte: szép zene!
Ha nézem a tükörben néma ajkamat: Valaha - elgondolom -
bimbó volt ez, akkor is fonnyadt már, látszólag, csukott szirom,
de mikor megjött az este, a falusi este, és szólt a harang,
haranggá nyílt az ajkam, mint az esti virág, és zengett mint a harang!
2.
Most csönd van és szívem mint a süket föld, erjedő, sötét, meleg,
nehéz virágok bölcseje hajdan, hol megfonódtak bús gyökerek,
vak erjedés hona - Istenem! apró kis érzésmagvak, fekete rossz
mind, s csúf és viszkető, bujva, de buja-makacson sarjadoz,
magzik a meleg, sötét föld méhében, - észre sem veszem,
nem látom, nem tudom, de viszket belül, lassankint érezem,
hogy növekszik lenten, lassan és egyre és fojtva és idegen mint borban a salak,
idegen és gyűlölt és irtanám, mint rablótól megejtett lány a magzatát,
akit gyűlöl: de hogyan irtsalak,
kis érzésmagvak, Vénség magvai? mert Vénség volt a rabló, érzem: - az Ifjuság
már elhagy és érzem, minden erő és minden erény csak ifjuság,
dús Ifjuság (csak a Dús lehet nemes) - önző vágy, irígy akarat,
ez a Vénség része. A szívnek csúf salakja marad.
3.
Pedig jónak kell lenni, mert ottkünn zúg a háború és csak, aki jó,
mondhatja: Én meg tudok halni, de van jogom élni is: Csak, aki jó,
közülünk legalább, barátaim, csak az tud lélekben maradni szabad
és tenni még: az boldog. - A vulgáris csapat,
ki kívülről éli életét, annak ma jaj, ha jó
mert pénz, szerelem, szerencse, az élet maga is - a külső élet - azé, kinek ökle és marka jó:
de pénz, - kastélyok, parkok, nők, szép testek ünnepe, pompa és hatalom itala - mind
méreg lesz annak, ki a Jóság könnyeiből egy csöppet belehint.
Pap vagyok, Barátaim, mert szenvedtem, és most pap vagyok
és mondom, Barátaim, mi mások vagyunk, halljatok:
mert velük élni nem tudunk, se pedig egymagunk,
csak a szenvedőkkel élhetünk, azokkal halhatunk.
4.
Ne mondjátok, hogy semmi a vers! Ó, ha minden szomorú tikkadás
gyümölcsös volna bennünk, édes-teli hússá szikkadás,
s borérés volna kádunkban minden fájdalmas erjedés,
gazdagok volnánk, mert legnagyobb kincs, melynek ára a szenvedés,
ajándékozók, mert legszebb ajándék az áldozat.
Én is azokból voltam, akiknek kincse lett minden kárhozat,
Bányász voltam, és magam, amelyet vágtam, a kő,
nyeső kertész, és magam, amelyet nyestem, a tő.
Bátorság! ez minden: mert van kincs annak, aki az Akarat
csákányát jól forgatja s a bús bányától meg nem riad,
De jaj, Barátaim, a költő csak olyan kincsre talál,
csak olyan kincsre, Barátaim, amihez hozzányúlnia fáj!
5.
Segíts, Szerelem! ezt az egész verset neked énekelem,
mert te vagy a Jóság magva és átoma, szent Szerelem,
ki a testi Szépség fáklyáját tartod a lélek elé
és úgy vezeted a lelki nagy Szeretet felé!
Kéjeddel a kínra, amely nélkül se jók, se gazdagok nem lehetünk,
kínt is kéjjé olvasztva erőt ki adna, ha nem Te nekünk?
S mi lenne velünk e sötétben, hol lábunk mindig fájva botol,
ha Te nem biztatnál fáklyáddal, hogy Fény is van valahol?
Ó, szabadság Rése, első Ablak, melyen az önzés elhagyja magát
mint egy rabságot! Első Szál, mely a vak falon vájva fogózik át
lélek és lélek közt - hajts, drága Mag: mert belőled nő ki a szent Gyökér,
mely az emberiséget befonja és pólustól pólusig ér.
------------------------------------
Baranyi Ferenc: PorversAkit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.
Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.
Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.
Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi...
Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.
--------------------------------
Hervay Gizella: Veled vagy nélküled
Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.
-----------------------------------
Juhász Gyula: A költő szólHallottál a mesék királyfiáról,
Ki három évig elbűvölten élt,
Kitől öröm, szerencse tovapártolt
S vad rengetegbe ölte életét?
Úttalan úton járt nagy messzeségben,
Érdes darócban, árván, szomjan, étlen,
Szomorúságos nótákat dalolt,
De mégis - mesék királyfia volt!
Hallottál a titokzatos szigetről,
Hol örök nyár él, örök szerelem,
Halkhúrú hárfán szól a szél az erdőn
S a csudáknak kék virága terem?
A többi ember járhatja az élet
Ezer ösvényét, arra sohse téved,
De a királyfi egyetlen szaván
Fölépül az a csudatartomány!
Ha hittel csüggsz az én szívem meséjén,
Jőjj! Vár reád a bűvös kikelet,
Csak az élet mély erdőinek éjén
Bizton hajlítsd szívemre szívedet!
Meglásd, dalomra száz visszhang figyelmez,
Sötétlő erdőnk egyre fényesebb lesz
S mire a rontó bűvölet lejár,
Ránk a dicsőség diadémje vár!
---------------------------------------
Juhász Gyula: Lángolni jöttem
Lángolni jöttem én közétek,
Ti fázós lelkű emberek.
S míg öntüzem lassan eléget,
Elérem az örök telet!
Olvasztgatom a többieknek
Kérges szívéről a fagyot,
De szürke lelkek szürkesége
Megvesz és majdnem megfagyok!
Szerelmem tűzhányó hevével
Szórom a gyűlölet kövét,
Ó mert vakító lánggal égtem,
Azért vagyok most oly sötét!
Mint fáradt meteor, csavargom,
Termékenységet keresőn,
Vad vággyal hullok a kopárra,
Új életet esengve hőn!
Hiába itt minden melegség,
Kevés az örök tavasz itt,
Hogy jégszívekből, kőszívekből
Fakassza tündérálmait.
Úgy járok én e zord tömegben,
Mint napsugár a sarkokon,
Pólusain tenger közönynek
A fényt büszkén ragyogtatom:
Balvégzetem vak éjjelébe
Szívem ezer sugára száll;
Lobogjon lelkem, ha kilobban,
Legyen a vége: tűzhalál!
-----------------------------------------
Kassák Lajos: Elhagyott tárgyak IV.
Meghalt a mester.
A szobrászműterem olyanná vált
mint egy elhagyott istálló
egy sose rendezett raktár
vagy egy igazi szemétgödör
ami bűnjeleket torz álmokat
és senki nem látta kincseket rejt magában.
Kész szobrok kőből és fából
női testek szűzi formái
valamiféle címer vázlata
szomorú öregasszony bronzból
gnómpofák
mitológiai szörnyek
és torzók
amiket a mester
nagy kínok között sem tudott
megszülni.
Agyaghulladék közt
kőporszemfedő alatt hevernek
döglött szerszámok és rozsdamarta edények társaságában.
Néha rájuk nyit a házmester
matat köztük
szaglász valami után
aztán elmosolyodik
és újból
rájuk zárja az ajtót.
-----------------------------------------------
Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel
Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.
------------------------------------------
Mécs László: Az ember és árnyéka
Egy fényességes hajnalom a földből nőtt egy ember.
Valaki beoltotta őt két fény - imádó szemmel.
Meglátta a kelő Napot és ment feléje folyvást,
valami tárgy vonszolta, mint tenger felé forrást.
Az élet jött - ment, színesült, pergett a film körülötte,
szemébe hullt a mult, jelen: öklével kitörülte.
Nem döbbentette semmi meg, a cél - érzése tiszta.
Csak ment , csak ment a Nap felé. Nem nézett volna vissza.
A Nap meg megtréfálta őt: Az égzenitre pattant,
akkor sejtett meg egy gyanút, rejtélyt, megoldhatatlant.
Most merre menjen? Fölfelé? Ha szárnya volna bordó!
Itt pusztuljon mint egy - nyaras, szegény kis napraforgó?
A Nap megindult lefelé. Az ember meg utána.
A Nap vért hullatott. Bukott. Tán eltörött a szárnya?
Ha mostan végleg eltűnik: mi jő? miféle végzet?
Az ember ősz lett hirtelen, megrémült, hátra nézett.
Most látta meg kitárt - karú árnyékát szívbe fájón,
amint keresztül feketült s elnyult a messzi tájon.
Vállára vette szomorún a mérföldes keresztet.
A Nap lehullt, a föld kihült és alkonyodni kezdett.
Az éj sűrű volt, mint a sár, az ember lába gyúrta,
nem tudta azt sem merre jár s rálépett a tejútra.
Vállán vonszolta a sötét, a ,érföldes keresztet,
hogy odaért, a nagy kereszt ragyogni, égni kezdett.
Lépdelt csillagtól csillagig, tán ezer évig is ment,
beoltott fény - szomjas szeme kereste Őt, az Istent....
1930
-----------------------------------
Pilinszky János: Fabula
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, mit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
--------------------------------
Weöres Sándor: ÖnarcképBarátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
----------------------------------------
Jókai Anna: Ima Magyarországért
Öregisten, Nagyisten
Nézd, hogy élünk itt lenn
katlanba zárva
csodára várva
csöbörből-vödörbe magyarok.
Itt élünk se élve se halva
hurrá a vödörben hal van
süthetünk szálkás kis pecsenyét
a friss húst viszi már a fürge menyét
körben a bozótból
ragadozók szeme villog
az elhevert csordákon
áldozati billog.
/csitt, csak csendesen, ne kiálts,
mormold csak, mormold az imát/
Öregisten, Nagyisten
ha Te nem, ki segítsen?
sovány lakomára
nova bort kínáltak
s akik ezt megitták
mind bódultakká váltak.
/ ….csak csendesen, ne siránkozz,
bátran szólj elkábult hazánkhoz./
Öregisten, Nagyisten
érted sóvárog ma minden
akik hortyognak szanaszét
vagy éberen vigyáznak
síkos savas-eső alatt
bíz egyformán áznak.
/…csak csendesen, mind aki lázad,
báránybőr jelmezben figyelik a házad/
Öregisten, Nagyisten
erősíts a hitben
hogy ami késik
azért el nem múlik
él még a te nyájad
bárha szőre hullik.
/….csak csendesen, nem használ a lárma,
mostoha szülők közt még árvább az árva/
Öregisten, Nagyisten
más remény nincsen
mint igazad kegyelmed
hogy Te szabj végül rendet
Maradék országnak
adj életes kedvet
a lecsonkolt többit
gyógyítgasd ne engedd
önnön-gyilkosává válni
haza kell találni!
/ csak csendesen, mert vád alá vesznek,
jönnek janicsárék, kerék alá tesznek/
Öregisten, Nagyisten
a vak lóra azt hazudták bátor
suba alatt kupec lett a pásztor
műdalokkal altat nejlon-furulyája/
dagonyáztat altat pocsolyába.
/csak csendesen, ne élvezd a táncot,
csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot/
fájdalomban boldog régi jó Patrónánk
hegyeink elcsórták, eladó a rónánk
fulladtunk a füstben a folyónkban cián
sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten- hiány
mértékadó értelmiségi minden mérték nélkül!
hóhér a halottal cinikusan békül
dús szobákban ál-parasztok
a búzát égetik ők nem a harasztot
melósvezér nyüszít, uszít
munkásember helyben fut itt
a hajléktalant rendőr verte
shoppingcenter országszerte
mocskos pénznek nincsen szaga
gaztól rabolt s gaz lett maga
és a művész? Búsan kérded
megvették a tehetséget
sirasd őket Ősi Anya
zsoldos pénznek nincsen szaga,
/…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,
végtelen időben mindenkit megtérni!/
Öregisten, Nagyisten
kit kövessünk s kit nem?
érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd
hisztériát űzz el indulatunk meghagyd
a reánk szabott leckét beteljesíthessük
gőgösek se legyünk kétségbe se essünk
náci-tudat, bolsi-tudat
csak álarc a Szörnynek
egyképp, meggyötörtek
lám egymásra törnek
gonosz század elment
nehéz évek jönnek
melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,
biztass hogy a testvérharc megszűnhet
göngyöld a Földgolyót Fiad köntösébe
édes hazánkat annak kellős közepébe
a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke.
Annyi gyalázatos koron át
Őrizd meg számunkra misztikus koronád.
/…Csak csendese, akinek füle van, hallja,
a látónak látható, hasad az Ég alja/
Öregisten, Nagyisten
mit akarjunk, s mit nem:
törvényed vezessen
hogy e kis nép oda ne vesszen
át ne lyukadjon helyünkön a térkép
ki ne radírozzon a világi lét végképp
serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét
kend meg könnyektől elhomályosított szemét
küldd le a magasból újra e véres-veres földre
tarts köztünk szellemét most és mindörökre.
/ A Születés-hiszen az életünk hovatovább ráment-
mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment./
---------------------------------
Wass Albert: Mikor a bujdosó az Istennel beszél
Uram, én nem tudom az igazságot
miképpen osztogatod ezután,
hogy mindenkinek bár maréknyi jusson:
Annyit tudok csak: esztendeje immár,
hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.
Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy:
nem akartunk mi semmi mást, csak élni.
Szántani, vetni és remélni
Szántani, vetni és remélni
jó munkáért vidám aratást.
Nem imádkoztunk sokat, az igaz.
De szerettük a világodat, Uram,
ahogy megadtad: gondokkal telítve,
búval és örömmel fűszerezve,
a tövisek között egy-egy virág...
szép volt Uram, jó volt a világ.
Szerettük a patakodat, mely zengve
selyempartok közt vígan szökdösött.
A szellőt, ahogy hegyeidről este
virágillattal megrakódva jött.
Hajnalodat, amikor bokrétásan
felkacagott az ablakunk alatt.
Szerettünk minden bokrot, fát, virágot,
pillangót, felhőt, madarat...!
Apánk kezét. Anyánk mosolyát.
Kisgyermekünk első kacaját.
A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt.
A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt,
Feléd, Uram, akár a jegenye!
Jövendőt kért! Békét és életet!
Mégis a balkezed mozdult elénk
s reánk bocsátottad a végzetet.
Most már igazán nem tudom: a sorsot
hogyan s miképpen rendezed.
De bujdosók könnyében s bánatában
nem lelheted Uram a kedvedet.
Uram, nekünk ez a föld idegen.
Az ég sem derít itt sugarat miránk.
Bajor erdőkön bujdosó magyarnak
bogáncsos úton nem terem virág.
Más itt a szél. Másként suhog az erdő.
Más nyelven szólnak a patakok.
Bozót tépi a bujdosó magyart,
kivert, hazátlan árva és zavart...
Uram, Te ezt így nem akarhatod!
Amerre járunk: köd lepi az erdőt.
Nyögnek a fák és tövisek sebeznek.
Bármerre indul céltalan nyomunk:
még az ösvény is átfordul keletnek.
Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!
Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron!
Nem akarunk örökké bujdokolni
ezen a zord, otthontalan világon!
Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva,
tépett lélekkel és halálra váltan:
csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!
Vert farkas mellé farkasnak beállunk,
vagy koldusnak a templom küszöbére,
rabnak, ha kell, testvér-rabok közé:
csak haza jussunk végre!
Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz
s megértsük, amit zúgnak a szelek...!
Ha Szodoma láttán kővé változom:
Uram, én akkor is haza megyek!
Nincsen napodnak máshol melege.
Sehol sem olyanok a csillagok.
Ha százszor átkozott is az, aki magyar:
nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!
Add újra látnom apámat, anyámat,
vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet...
Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe
eldobva végre a vándorbotot
s úgy súgjam megadással: Miatyánk...
sokat vétettem Ellened s nagyot...
de nézd:
megtörtént a Te akaratod.
(Bajorerdő, 1945)
------------------------------------------
Tóth Árpád: Ave morituri
Üdvözlegyetek, szomorú társak,
Szomorú társak, halvány ajkuak,
Bús bajtársak, horpadt szivüek,
Üdvözlegyetek, szótalanok,
Üljünk ki este a szürke víz mellé,
Nézzük este a hideg folyamot,
Hallgassuk a csapkodó, mély árt,
Üljünk ki a kőgarádicsokra.
Benn a bárkában, a sötét bárkában
Öleli a halász kacagó párját,
Pirosló ablakú, aranyos függönyű
Csendes, szentképes, pici szobában...
Üljünk ki a kőgarádicsokra,
Horpadt szivüek, szótalanok,
S gondoljunk a gondolatunkra,
A csendesre, a szomorúra,
S mosolyogjunk a piros örömön,
Az eleven örömön, mi, halottak,
Szomorú társak, csendes halottak,
Üljünk a partra mosolyogni...
--------------------------------------
József Attila - Gyémánt
„A fán a levelek lassan lengenek. Már mind görbe, sárga s konnyadt, puha. Egy hallgatag madár köztük föl-le jár, mintha kalitkája volna a fa. Így csinál lelkem is. Jár-kel bennem is, ágról-ágra lépked egy némaság. Szállhatnék - nem merek. Meghajlik, remeg a gally, vár és lépked a némaság.”
József Attila - 1934. szeptember
Jó lenne, ha itt is volna lehetőség a címke használatára...
Majd átszerkesztem később, mert nem találtam a módját a cím kiemelésének...
Hűha! Ezt Valaki gyönyörűen beszerkesztette! Köszönet érte!
VálaszTörlésClick to see the code!
To insert emoticon you must added at least one space before the code.