Ülj mellém... (naplómból)

Ma esti gondolataimat előbb Szigeti Lajos költő, Porlepte múlt című, különleges hangulatú verse ihlette, - az elárvult, kihaló falvak és tanyák szomorúsága:

„Őskertünk virágegyetem,
ahol csak csonthéjas terem.
Áll gaz-fölverte udvaron,
'kiment a ház az ablakon',
éléstár: volt-nincs élelem,
a pince nyirkos félelem
-- üres családi sírkamra…”

…- és még valami, valaki: az édesapám, aki néhány éve már nincs itt velem a földi létben. Mennie kellett, mert régóta várta már abban a másik dimenzióban az unokája - a fiam…
Hiánya - hiányuk, s az űr, amit maguk után hagytak, egyre mélyebb, mégis, mintha csitulna valamelyest az évek során oly sokszor már-már csillapíthatatlannak tűnő fájdalom, mintha nem volna már annyira jéghideg az űr, s ritkábban fázna pőre lelkem a magánytól, ami – és ez nagyon fontos! - nem a sokat emlegetett magányosságot jelenti - mégis, a hiányuk okozta jeges magányt.
Valami ilyesmit:

„ Apám meghalt. Közelebb jött vele
a világűr magánya, hidege.”
(Szabó Lőrinc)

Halkuló hiány - olvastam valahol, (de az is lehet, hogy én fogalmaztam így valamelyik versemben a hosszú gyász alatt) és belém ivódott ez a mélyen szép, és mondhatatlanul szomorú, de annál kifejezőbb hangulat, ami árad e két szóból.
Csitulhat idővel a fájdalom, halkul a hiány, de a gyász örök. A papa távozása után mégis, mintha némileg könnyebb lélekkel suhannék vissza a múltba, emlékeimhez, oda, ahol még velük, imádott szeretteimmel együtt kutattam-kerestem a lét-nemlét (legelőbb talán az öröklét?) titkait.
„Üresebb lett a világ. Elment belőle a fiam. Ha elmegy hazulról, akit szeretünk, az otthon puszta házzá változik.”

- olvasom újra és újra Nicolas Wolterstorff, amerikai filozófus professzor sorait, aki fia elvesztése miatti örök gyászáról vall lélekérintően szomorú-szép könyvében, a Korai siratóban.
(milyen szívszorító, mégis szép és - sajnos -  igaz sorok)
Olvasom, s közben arra gondolok, hogy a papával a nemrég még meghitt otthonom is meghalt, nincs többé: üresen, kihaltan áll a ház a kis faluban, gyermekkorom becéző bölcsőjében. Az ajtók zárva, a kert halott - s bár anyám még él szegény, de már azt sem tudja talán, hogy nemrég még értünk fáradt fájó, ráncos-szép, megfáradt kezével, várt ránk, rohant elénk a kapuhoz boldogan - s most ott a jeges magány lakik…
A mama súlyos beteg, a gyilkos kór egyre inkább hatalmasodik el szervezetében, és gyilkolja elméjét, roncsolja már a testét is - de hiába minden. Hiába az orvos, a professzor, a gyógyszerek és testvérem – aki vigyáz rá - meg a család szerető, állandó közelsége, gondoskodása - csak a tehetetlen, elkeseredett szomorúság, ami velem marad minden látogatáskor, ha hazaindulok: a kór visszafordíthatatlan. Már nem is integet. Néha még mosolyog, és siet is vissza az ő világába, abba a különös, titokzatos, rejtelmes-félelmetes világba, ahova soha nem enged már be senkit. Imádott lányait, unokáit, dédunokáit, és a papa emlékét sem. (már csak néha kérdi számon kérően, hogy „miért nem fűt be apátok a cserépkályhába? - néha meg váratlanul felzokog - ilyenkor, mintha szívből gyászolná őt, mintha mégis tudná, hogy néhány hónapja meghalt…)

Írok hát, (és néha sírok értük, utánuk) hogy ne gondoljak állandóan mérhetetlen hiányukra, és ne sírjak túl gyakran, túl hangosan.
Gyakran gondolok a falura, ahol pázsit simogatott, ahol fény volt mindig, mindenütt: örök napfény, zöld csillogás a dombok hátán, az égbe nyúló fenyőerdők fölött, és éjjel is fény – csillagfény, az örök élet ígérete…És nem volt félelem.
S most üres, hideg, magányos a ház, és fázik a lelkem - néha úgy érzem, halott-hideg…
S hogy érezzem, élek még, csak írok, egyre gyakrabban. Olvasok és írok, amikor csak tehetem.

Elküldtem néhány éve korai, még nagyon félénk, s talán semmitmondó írásaimat mélyen tisztelt és szeretett egykori magyar tanáromnak. Akkor még nagyon friss volt a gyászom is. El sem hittem, hogy a fiam már soha nem jön haza… s legalább én akkor még haza mehettem… Akkoriban kezdtem írni.
És jött a válasz a fénymásolt vers-féleségekre, amiket akkor még szinte kizárólag a gyászról írtam.
Idézek néhány sort a drága Tanár Úr üzenetéből (egyúttal bocsánatát is kérem, amiért legféltettebb, legbensőségesebb „beszélgetésünkbe” beavatom az olvasót):
„Elolvastam minden sorodat, miközben fojtogatott a sírás, és felszabadított a gyönyörűség. Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél ezekkel az írásokkal, gondolatokkal. Talán véleményt kellene mondanom, segítő kritikusként szólni, de most nem tehetem, hiszen annyira az olvasottak hatása alatt vagyok - így nem tudnék objektíven mérlegelni. De nem is akarok.
Furcsa dolog az írás. Vagy bekopogtat a lélek ajtaján, s akkor eltölti az embert valami csodálatos érzés - s én most így vagyok - vagy nem ér el hozzánk, s akkor lehet az a legnagyobb költő legnagyszerűbb sora, mégis lepereg rólunk. Ezért lehet az, hogy néha megragad bennünket egy-egy vers, melyet nem „nagyok” írtak, mégis, valami nagyon fontosat üzennek, úgy, ahogyan mi nem tudnánk megfogalmazni – de érezni igen!
Egy ilyen verset küldök most neked…”

És értettem, éreztem örök-érvényű üzenetét, amely fontosabb és értékesebb minden dicsérő véleménynél.
Azóta is gyakran olvasom el azt az egyszerű hangon írt, de mondhatatlanul tiszta-szép verset, amivel a Drága Tanár Úr akaratlanul is, ma is tanít engem… Élni, túlélni, egyedül lenni – ám mégsem magányosan: együtt a csenddel… A jó csenddel, amikor a sírás felszabadít a lélek már-már elviselhetetlenül súlyos terhe, fájdalma alól…
Köszönöm…
S íme a vers, amit még soha, sehol nem olvastam.
S ha érzed a hideg, fagyos, árva lélek (és kis falud) jeges magányát, hallod a bús csendet, ne szégyelld a könnyeket, Kedves Olvasó!

Nagy Márton
Pusztuló falusi ház

Fehér fala felsír, még messze-hangzón.
A zsúptetőn egy fűcsomó lobog,
öles hiány sötét torkába bámul,
hol fulladt csendből csont-fehér ragok
- bordák – zihálnak még a messzi égre.
Halott a ház, csak úgy tesz, mintha élne.

Az árnyék néha ajtóhoz lopódzik,
átnéz a konyha foszló függönyén.
A szembe-falról elszökött az óra,
csak egy világos folt hallgat helyén.
Az ágy a faltól egy lépésre eljött,
de mert az ajtó zárva volt, megállt.
Hűséges állatként most várva vár ott,
és néha-néha megrázza magát.

Egy régi naptár sárgultan, leesve
arról beszél, hogy itt járt az idő,
de felpakolt és elment egyik este,
és azt se mondta, hogy majd visszajő.
A konyhából nyíló padlós szobában
nincs semmi, ott az üresség lakik.
Szú perceg és a négy gerenda hallgat
hajnaltól kezdve másik hajnalig.

Emlékeznek: mikor anyácska elment,
megjöttek messziről a gyerekek,
kihordtak mindent, autóra raktak.
Kidobálva a lámpák, cserepek,
ott vannak most is, kint a kőrakásnál,
van olyan is, mely össze sem törött.
Vigyáz rájuk a famozsár, a küllő,
még rendet tart a limlomok között,
hogy mikor az ifjak néha-néha
meg-megjönnek, ha érik a gyümölcs,
ne érezzék, hogy elhagyott világ ez,
de értük él, lélegzik még e föld!

Az ablakok a régi kertre néznek,
ott pár virág a fal felé hajol:
gyomok közt nőttek üdvözlő szavaknak
a régi tőről, régi hant alól,
a verejtéket, könnyet megköszönni,
anyácskának hű, gondozó kezét.
Ők nem tudják, hogy már hiába szépek,
és szirmukat a szél úgy tépi szét,
úgy, mint anyácskát és házát az évek,
könnyes végét egy drága szép mesének.
*