Elhallgatott bűn

"Bűnömet végül megvallottam neked és nem takargattam vétkemet..." ( Zsolt.32.5 )

Kiállni
reszkető lábakkal
anyám elé,
szégyen nélkül ma se mernék,
-bár hallanám féltve-intő szavát-
hogy megvalljam neki bűneim,
mint rég,
mit el se követtem,
boldogan beismerném.

Nem alázott meg
gyermekded vétkeinkért,
míg körbelihegtük őt
százszor elhadart érvvel.
Nem a bűnöst kereste,
a bűntelent.
Ő volt nekünk
a követendő példakép.
A jót dicsérte szüntelen,
mikor fennhangon ránk szólt,
s mi felnéztünk rá
irigy bűntudattal.
Tudjátok,
minden emberben van valami jó,
amiért a bűn megbocsátható.
Ilyenek vagytok ti is mind.
Az is,
aki közületek ma vétkezett,
s végigmért huncutkás mosollyal,
s mindnyájunkat
önmagunkkal büntetett.
Hagyta,
hogy az elhallgatott bűn fájjon,
tisztuljon a lelkünkbe mart seb,
s várt.
Várt a kibírhatatlanságig.

Tudta,
hogy könnyek közt bűntudattal
elébe áll majd
-véréből kisajdultak igazságával-
bűnösök közül
a bűnösebb.

Seres László