Kőhalmi Levente: Néma dallamom



Néha ajkam szólana hozzád,
de van, hogy szíved zárva.
Néma dallamom repít olykor
magzatot lüktető méhedbe.
Csendes csecsemőd most küzd benned,
s az életre várva
óriás énekét ordítja,
borús ódaként lelkedre.

Nem a tiéd, és nem az enyém,
és nem magától fogant e remény!
Víz tükrében tipródva törik szét arcod mása,
apró lábak alázzák e pocsolyát.
Elméd megriad, mikor tested vágya
szétrombolja bensőd hallgatag mosolyát.
Gyönyörű éden most szomorú lelked ágya,
mely pihentet, s kékje arcodra vetíti alakját.

Tündérkönnyek szántják szép szemed,
megható kép ez, mégis megremeg.
Igaza, akár lehulló eleganciád,
akár a melléd csapódó mesevilág.
De gonosz világ sanyarú tükre ez,
melyben csak te egyedül vagy gyönyörű nékem,
nem riaszt meg most dallam sem fürge nesz,
és semmi sem emészti nyiladozó énem.

Bár néha túl halkan szól hozzád,
hidd, várja szíved nyílását néma dallamom.
Jajongva sír fel, akárha apró élet,
s én oly boldogan hallgatom,
hogy nincs most az az erő,
és nincs az a hatalom,
mely szebbé tehetné arcod csapzott énekét,
ha verejtékét újra láthatom.

2 megjegyzés :

  1. Nagyszerűen megírt vers! Mondjuk, nem zártam volna középre, mert nem kalligramma, s elvonja a szem figyelme az értelem munkáját, ellenben egyszerűsödik az írásmódod, a kifejezéseid, s ez jó.

    VálaszTörlés
  2. Újfent csak megköszönni tudom, hogy szánsz időt és energiát a szavaimra!

    VálaszTörlés