Lélekidő(n)

Két cigarettaslukk között
suttyomban, nem lehet
verset írni, mert füstté
válva, éjbe-égbe szállna,
majd elfoszlana
a bánat és öröm.

Vers csak a földön
születhet, többnyire
este, s csak ritkán
délidőben ebéd helyett.
Persze, ha van mit enni
a hó végi kényszerböjt alatt.

*

Nem tudom, honnan jön,
mit akar, s miért éppen
engem talál meg a bánat.
Lehet, hogy magányom
csöndjét is hallja,de mikor
kopogtat, már akkor tudom:
vendégsége fájni fog.

*

Ma megértettem keserűséged.
Hidd el, ha tehetném,
nyomban messze röpülnék,
de így, híjas szárnyakkal
lebegni is alig tudok. Nem ezt
akartam, csupán őszinte meghittséget,
egyetlen dalt, szót, mely óv majd,
s ha beteljesül a végzet, megőriz
emlékeidben.


*
Egy sziget közepén, vagy nagy hegyek
csúcsán Veled szeretném magamhoz
ölelni a napot, de félek, hisz oly lassúak
a lépteim, mint házát vonszoló csiga,
mely a métert is végtelennek érzi.

*

Te vagy a Lélek; én csak
élek és keresem magam
ebben a káoszban, hol Rajtad
kívül nem találtam igaz embert.
Zavarban vagyok, mert nem
tudok mit kezdeni azzal,
hogy Benned kincsre leltem.
Karátjaid száma csiszolatlanul
is elegendő ahhoz, hogy Melletted
ékszerré váljak, s mindegy a forma,
a tartalom szentsége az, mi hasonlót
hasonlóhoz vonz...és mégis…

*

Félek a jövőtől. Féltelek,
miként magam is attól, hogy
kútba esek, s beleroppanok a
kötél súlyába, melyet azért
dobnál utánam a mélybe,
hogy a kínból kiemelj
és láthassam a fényt és
karjaidba omolva ismét
kettőnkről daloljak.


M. Fehérvári Judit