Kapolyi György: Ködhajó



A vastag sűrű, tejszerű köd lomhán terült a rét fölé, magába nyelve és eltüntetve mindent, ami percekkel ezelőtt még láthatóan létezett.
Olyan ráérős nyugalommal tette ezt, mint aki tisztában van azzal, hogy megállíthatatlan. Nem is tévedett. Egyre szűkült körülöttem a látható világ, egyre nőtt bennem a magatehetetlenség szorongó tudata, esendő és múló voltom elhatalmasodó érezte, ahogy zsugorodott számomra a világ, átfutott rajtam egész életem, hangok, arcok, mozdulatok töredékes képei. Aztán elért, és magába nyelt, elvéve tőlem a levegőt, nedves érintésével végignyalva arcomat és kezeimet, és tudtam, most már magamba kényszerítve létezem tovább.
Csak tehetetlenül álltam, eltűnt a fent és lent fogalma, minden érzékszervem feloldódott, ami még maradt-az a csend. Ebben a bénultságban egy sötét tömeg rajza kezdett kibontakozni valahol előttem-közeledett felém.
A nagy és kecses fehér hajó hangtalanul és méltóságteljesen lebegett, súlytalan-álomszerű szépsége egy pillanatra elfeledtette velem ordító szorongásomat. A látvány lenyűgözött. Egészen közel úszott tova, lassú méltósággal, ahogy egy ember élete is kéne, haladjon, a fedélzeten kibontakozott a ködből rengeteg ember.
Mereven álltak, engem figyeltek. Inteni próbáltam feléjük, de nem viszonozták üdvözlésemet. Aztán kezdtem sorra felismerni arcokat. A már eltávozottak arcait.
Méltóságteljes vonulásuk, mint egy film, felidézték bennem múlt történések emlékeit, fájdalmat és örömet, feltépve bennem száz sebet, de a látomás rendületlenül haladt a semmiben, eleje már nem is volt látható.
A hajó farában álló utolsó alak volt az egyetlen, aki búcsúra emelte kezét.
Aztán eltűnt a hajó, feloszlott a vastag ködben, magával vitte minden emlékemet, mindent, ami az enyém, ottfelejtve egyedül és védtelenül.



Kép: Kapolyi György alkotása


8 megjegyzés :

  1. Ködről írsz, Gyuri, s az a benyomásom támadt, hogy az a tudatot is elborító fehérség az amnézia kiteljesedése. Még éppen felvillannak az emlékek, még látod egy pillanatra, kik és mennyien várnak rád, de már - és csak egy töredék időben - felfogod, mindennek vége. Hiszen, mint írod, emlékeidtől megfosztva maradtál, "ottfelejtve egyedül és védtelenül". Kitűnő írásodat érthető szomorúsággal olvastam, kedves Gyuri.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Gábor.

      Különös érzés, hogy távolodik a jelen, és közeledik a múlt. Az ember, észrevétlenül - ha szerencsés - átzsilipel a túlsó partra.
      "Ez az élet rendje" mondják, de ez kevés ahhoz, hogy kedve is legyen az embernek továbblépni.
      ígazad van, örülök, hogy szokásod szerint értettél.
      gyuri

      Törlés
  2. Kedves Gyuri,

    Nagyon szép a gondolat, láttam is, ahogy leírtad és bizony, szomorú, megint az elmúlás és ahogy mi magunk még megéljük a sajátunkat amíg ép tudattal állunk a körülöttünk egyre jobban sűrűsödő ködben, tetszett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Noémi.

      Ez, az emberi tehetetlenség és kiszolgáltatottság éneke.
      Feltűnünk, vagyunk, eltűnünk.
      És idő múltával, egyre vastagabb, átláthatatlanabb a köd.
      Örülök, hogy olvastál, köszönöm.
      gyuri

      Törlés
  3. Bizony, sajnos az elhunytakkal már csak álmainkban találkozhatunk egy-egy pillanatra, érdekes játéka ez az életnek, elmének(?) - vagy talán ékes bizonyítéka valami eddig még felfedezetlennek... Köszönöm, hogy olvashattam! üdv.: Árpád

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy olvastál Árpád.
      gyuri

      Törlés
  4. Úgy éreztem, a történeted olyan, mint a haldokló utolsó víziója, megbékülve önmagával és az elmúlással.Tetszett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazad lehet Ildi.
      A tény, a valóság képe, vizuális élményként láthatóvá válik, és eltünteti a maradék reményt is, hogy hátha nem.

      Köszönöm gondolataidat.

      Törlés