M. Fehérvári Judit: Nekem kellene lenni fent, neked lent









































Nekem kellene lenni fent,
neked lent,
de egy akarat, egy ismeretlen
sötétség mégis rád szakad.
Én meg hordozom a súlyát
ennek a semminek...
Félelmetesen nehéz.
Nem védenek meg
ellene a könnycseppek,
sem az emlékek árja,
egy negyedszázadnyi lét
az semmihez sem volt elég...
Na, persze...
A szereteted itt maradt, de
nem simogat, nem cirógat...
Meg a munkáid, terveid is,
s a félkész naplójegyzeteid
Nagymaroson és Krisz keserve is...
Ha ez a sors, akkor én nem kértem
belőle, hamvas arcod, ha hozzám
érne, mikor a pályaudvaron ölelnélek,
mikor éppen itthonról mennél haza
vagy fordítva, az volna az élet!
Ez csak a semmimező, a halál árnya,
a kurva életbe, hogy volt mégis,
aki ezt így kitalálta, vajon, ismerte
a gyötrődést, volt saját gyermeke
és sorsa? Nem hiszem, mert
különben minden fordítva volna:
én lennék lent, te pedig fent és
terveznél újra, meg Floppal
sétálnál és tudnád, hogy az
életet csak egyszer írja
valahol valaki, aki hibázott,
de nagyot, hogy engem itt hagyott.


3 megjegyzés :

  1. Emberi mértékkel véve, igen, ezt a gyötrődést keservesebb felül nem írhatja, kedves Ditta. És ezzel a képpel, a versed fölött... még inkább érezni a fájdalom súlyát...

    VálaszTörlés
  2. Nincs (nem lehet) vigasz Rajta és – ha hinni tudsz benne – a viszontlátás reményén kívül.

    VálaszTörlés
  3. Egyetértek Tibor véleményével.
    Szeretlek: Mila

    VálaszTörlés