Végre egymással
A sok gyötrődés, és a sok önfegyelem egyszerre csak végre nem ment tovább.
A pénteki napokon Zsolt magába roskadva rendre elismételte, hogy szakít velem, mert ezt nem lehet elviselni, nem tud kétfelé élni.
A hétvégéket sorra végigsírtam, majd eljöttek a hétfők, amikor megérkezett és őrülten szerettük egymást.
És ez így ment, hétről hétre, emésztőn, őrlődőn, kibírhatatlanul. Sokszor éreztem úgy, hogy belerokkanok.
És mégis telt az idő.
És kibírtuk.
Eljött a névnapom és lett egy édes kiskutyám. Tőle kaptam, de nekem kellet érte menni.
A kis állat kedvessége és mély szeretete kitartást és erőt adott nekem.
Esténként hozzá mentem haza és ő várt boldogan rám rendületlenül.
A szüleim kezdtek tudni Zsoltról, de nem avattam be őket a szenvedéseimbe és a kétségekbe, mert nem akartam ezzel gyötörni őket is az értem való aggódásukkal, ezt inkább magamban tartottam, dolgoztam és erősnek igyekeztem mutatni magam.
Én öt évvel idősebb vagyok, de most életem szerelmétől kisbabára vágytam.
Zsolt engedett.
Orvoshoz mentünk és elkezdtem felírt gyógyszert szedni.
Eljött a születésnapom, Zsolt egy babaruhát vett nekem, a szobában elém térdelt.
-Szeretlek, és mindig veled leszek.- mondta.
Én pedig kimondhatatlanul boldog voltam.
Eljött az idő
Egy téli napon különös dolog történt, megszólalt Zsolt telefonja, a felesége hívta, aki azonnal hazarendelte, hallottam a vitatkozást, de aztán arrébb mentem, nem akartam feszélyezni őt.
Több hívást követően vagdalkozó sms üzenetek érkeztek.
Mi egy hivatalos ügyben jártunk el, ahonnan nem lehetett csakúgy elszaladni, de a hívások rideg erőszakossága miatt Zsolt is megkötötte magát és ott maradt.
Miután végeztünk, bementünk az irodába.
Ekkorra már nagyon kedves, szinte szerelmes hangnembe átcsapó sms-ek érkeztek.
Olyannyira feltűnő volt a tudatos hangnemváltás, hogy Zsolt nem indult haza, azt mondta ott marad.
Én megkértem, hogy vigyen haza engem, jöjjön fel, kicsit pihenjen, aztán óracsörgésre felkelhet és indul.
Hazamentünk a lakásomba és lefeküdtünk aludni, de beállítottam az ébresztőt.
Nagyon jó érzés volt sötétben, éjjel Vele egy ágyban, otthon feküdni.
Olyan boldogan hallgattam, ahogy lélegzik, olyan jó volt nézni őt a sötét homályban, ahogy az arcára vetül egy picike fény, szerettem őt, nagyon.
Az óra ébresztett, Zsolt pedig elment.
Reggel felébredtem, főztem egy kávét és indulás előtt bekapcsoltam a tv-t.
8.20 órakor csöngött a telefonom, Zsolt volt az.
-Szia, feljönnék hozzád, megengednéd hogy nálad maradjak egy ideig?
-Szia, persze gyere, egy ideig?, de meddig?
-Örökre?
-Persze, igen, gyere. várlak, gyere!
És megérkezett, egyetlen nejlonzacskóval mindösszesen a régi életéből.
Amikor kinyitottam az ajtót, csak annyit tudtam mondani:
-Hát, megjöttél?
-Meg-felelte.
És boldogok voltunk.
Karácsony előtt három nappal.
A többi nehézség még csak ezután kezdte nyomni az ajtót.
Egymásra találás, nagy boldogság - s vele a kínok... Hogy nem lesz egyszerű a folytatás, azt nemcsak az utolsó sorod miatt gondolom, kedves Noémi! :-d
VálaszTörlésNem olvastam az elejét, de így is tetszik. Pótolni fogom.
VálaszTörlés